1993-ben egy filippínó szerencsevadász, bizonyos Michael de Guzman azzal a hírrel jött ki a borneói dzsungelből, amivel mindenki ki szeretne jönni, aki csak bement oda: aranyat talált. A mintákat a kanadai Bre-X bányavállalat szekértője, John Felderhof vizsgálta meg, és valódinak ítélte őket. Felderhof akkoriban éppen a környéken, Új-Guineán komoly arany- és rézlelőhelyek felfedezésével szerzett magának nevet a szakmában. Felderhof hitt Guzmannak, a cég hitt Felderhofnak, a piac hitt a cégnek – így kezdődött minden idők legnagyobb aranybányacsalása.

A Busang folyó torkolatvidékén, ahol Guzman az állítólagos ércet kiásta, több bányavállalat is végzett az előző pár évtizedben próbafúrásokat, és senki nem talált semmit. Merthogy – és most jó előre le is lőjük a poént – aranykincsnek nyoma sem volt a földterületen, amit egyébként a Bre-X azonnal fel is vásárolt. Guzman maga hamisította az aranyércet, az első pár adaghoz a saját beolvasztott jegygyűrűjét felhasználva, a későbbiekben a feketepiacon vásárolt aranyat hozzá. A cég geológusai csodálkoztak is a minták láttán, amelyeknek a struktúrája különbözött mindentől, amit addig láttak – és persze egymástól is. Azért csak méregettek-ásogattak, és kiszámolták, hogy a borneói dzsungel alatt 136 ezer font (kb. 61 tonna) színarany rejtőzik.

Miközben a Bre-X elkezdte a feltárások alapján megépíteni az aranybányát (és köré rögtön felhúzni egy egész várost), a Guzman által szolgáltatott minták egyre nagyobbnak mutatták a kitermelhető aranykincset. 1995-ben már 1000 tonnáról szólt a becslés, egy év múlva 2200-ról, és 1997-ben, a borneói aranyláz csúcsán egy befektetői konferencián Felderhof a legnagyobb lelki nyugalommal jelentette ki, hogy 13 millió font, vagyis közel 6000 tonna arany a lelőhely kapacitása.

A Bre-X, tőzsdei cég lévén, rögtön a befektetők kedvencévé vált. A felfedezés előtt a vállalat részvényárfolyama 30 cent körüli szinten vegetált, ez 1997-re 250 dollárra kúszott fel. A cég tőzsdei értéke ekkor mintegy hatmilliárd dollár volt. A Lehman Brothers pénzügyi elemzői az évszázad aranyfelfedezéseként ünnepelték a céget (igen, ez ugyanaz a Lehman Brothers, ami egy évtizeddel később csődbe ment, és ezzel elindította a pénzügyi világválságot). Csak éppen a hamisított ércen felül senki nem látott egy unciányi aranyat sem a csodabányából.

A történet akkor vett éles fordulatot, amikor 1996-ban az indonéz kormány hirtelen rádöbbent, hogy az évszázad aranykincséből neki is leeshet pár tonna. Biztonsági okokra hivatkozva gyorsan visszavonták a Bre-X kitermelési engedélyét, és a céget belekényszerítették egy olyan megállapodásba, hogy az aranyat a Bre-X, az indonéz állami bányavállalat és az amerikai Freeport bányacég konzorciuma közösen termelheti ki. Amikor 1997 februárjában a szerződést aláírták, a grandiózus csalás sorsa is megpecsételődött – az amerikaiak is felmérték a terepet a saját geológusaikkal, és kiderült, hogy sosem volt ott arany. A csalás kiderült, a Bre-X összeomlott és csődbe ment, a befektetők milliárdjai semmivé lettek. Beleértve három nagy kanadai nyugdíjalapot, ami összesen több százmillió dollárnyi Bre-X-részvényt birtokolt.

Felderhofot, miután közvetlenül a nagy összeomlás előtt 80 millió dollár értékben adott el a részvényeiből, bíróság elé állították, ahol tízéves pereskedés után végül ártatlannak ítélték. A Bre-X vezérigazgatója a csőd után a Bahamákra költözött, ahol két évvel később meghalt szívrohamban. Michael de Guzman a botrány közepén rejtélyes körülmények között eltűnt: kiesett (ugrott? dobták?) egy helikopterből a dzsungel fölött. A testéből egy ujjpercet és egy zápfogat találtak meg, ezek alapján azonosították – a többit felfalták a vadállatok. Persze azóta is keringenek legendák arról, hogy csak megrendezte a saját halálát, és az aranycsalásból szerzett százmillióiból éli a világát valahol.