Ugye hallottak már rémtörténeteket a sötét középkor barbár férjeiről, akik borzalmas fémbugyikba zárták az asszonyt, ha elutaztak, nehogy még a végén házasságtörésre adja a fejét a csillapíthatatlan vágy hevében? Akkor felejtsék is el gyorsan mindet, mert valójában az erényövek egyáltalán nem is léteztek, de legalábbis biztosan nem a középkorban.

A legenda ismert: ha a férfi háborúba vagy zarándoklatra készült, ezért hónapokig távol volt az otthon és az asszony melegétől, nem bízott a belső női erényben, ezért kívülről lakatolta rá felesége ágyékára egy fémöv formájában. Ennek a kialakítása többé-kevésbé átengedte a kifelé áramló tartalmakat, viszont szigorúan megakadályozta, hogy behatolhasson az élő szövet a fémvázba.

A valóság ezzel szemben az, az erényöv mítosza utólag épült fel, részben allegorikus szövegek félreértelmezéséből, részben szatirikus ábrázolások komolyan vételéből, meghajtva egy kis szexuális fantáziával és a régmúlttal szembeni előítéletekkel.

A témának szentelt könyvében Albrecht Classen középkor-történész rámutat, hogy az eszköz létezésére felhozható bizonyítékok tárháza szűkösebb, mint a tüskékkel körberakott pisilőlyuk a fémpántján. Hiteles képi ábrázolás vagy a használatáról szóló leírás csak elvétve akad, azok is irodalmi, nem pedig történelmi emlékek, az 1100-as évekig ráadásul csak allegorikus vallási szövegek utalnak rá. Az egyik például figyelmeztet, hogy az erkölcsös szűz a megváltás sisakját hordja a fején, az igazság szavát a szájában, Isten igaz szeretetét a mellkasában, és az erény övét a testén. Ezek szerint vagy megmagyarázhatatlan feledésbe merült az erényöltözet többi darabja, vagy valójában se sisakot, se lakattal lezárt övet nem adtak komolyan a nőkre a féltékeny urak.

Az első kép az erényövről egy 1405-ös rajz, de azt egy olyan kódexben találták, ami olyan, kevéssé komoly dolgokat is tartalmazott, mint egy láthatatlanná tevő készülék rajza és jó néhány fingós poén. A későbbi illusztrációkon rendre szatirikus módon jelent meg az erényöv: a képen az épp távozó férj és a felövezett asszony mellett a háttérben már látható volt a szerető is, amint az öv kulcsának másolatát szorongatva vár a sorára.

Na és a mégis fennmaradt, múzeumban kiállított középkori erényövek? A legtöbb kutató szerint sokkal később készültek, egy soha nem volt kor hamis emlékeiként. De akkor mégis hogyan sikerült ilyen makacsul fennmaradnia a mítosznak? Köze lehet ahhoz, hogy az ember kedvét leli a szexuális fantáziálásban, amit erkölcsileg feloldoz, ha történelmi érdeklődésbe lehet csomagolni. Másrészt a múlt korokat előszeretettel színezi át az utólagos értékelés, csábító lehet például a fejlett jelenből szörnyülködve elhinni minden barbárságot a sötét középkorról (lásd még Kolumbusz és a laposnak hitt földgolyó esetét). Aki pedig a mai erkölcsi fertő láttán borzong meg, iránymutatásra lelhet őseink példájában. Erre enged következtetni, ha rákeresünk az erényöv angol nevére, és a Google első három kiegészítési javaslata:

1. a fiamnak
2. tinédzsernek
3. a gyereknek

Aggódó anyukáknak viszont már csak azért sem ajánljuk az erényövet a fiatalkori vágy megfékezésére, mert valójában egy sor, elég kínos higiéniai problémával járna a használata - márpedig az összeszart ruházat egyik iskolában sem erény.