A második világháborús német tengeralattjárókról rengeteg történet szól, regények és filmek készültek a tetteikről és rémtetteikről. Függetlenül attól, hogy kire és miért lőttek, azt mindenki elismeri, hogy ezek a hajók igazi műszaki csodák voltak, a kor legjobb mérnökeinek csúcsteljesítményei. A csúcstechnikával való kísérletezéssel azonban törvényszerűen együtt jár, hogy olykor nem teljesen válik be egy ötlet, zsákutcába szalad egy fejlesztés. Ennek talán legjobb, egyszerre vicces és szomorú példája az U-1206-os sorszámú tengeralattjáró története.

Az U-1206-os a VIIC tengeralattjáró-osztályba tartozott, ez volt az egyik legmodernebb és legrettegettebb típus a német flottában. 1944. márciusában állt szolgálatba, de az első éles bevetésére csak 1945. márciusában került sor, amikor a háború már nem sok jóval kecsegtetett a németek számára. A feladata járőrözés volt az Északi-tengeren, és a ha valami, hát a 67 méter hosszú, 800 tonnás, halálos torpedókkal felszerelt szörnyeteg még ekkor is félelmetes ellenfél volt minden hajó számára.

A hajó egyik műszaki különlegessége a vécé volt. Akkoriban a tengeralattjárók a szennyvizet és a vécébe kerülő dolgokat egy tartályba gyűjtötték, amit alkalomadtán a felszínre emelkedve a tengerbe ürítettek. A német mérnökök azonban megspórolták a tartályt, hogy annyival is könnyebb, és mozgékonyabb lehessen a hajó, illetve a helyét ki tudják használni másra. A feladat tehát az volt, hogy a szennyvizet egyenesen a tengerbe lehessen továbbítani - ez persze 60 méteres mélységben nem éppen triviális dolog, hiszen a víz nyomása egyszerűen visszanyomja a csövön azt, amit épp le akarunk húzni. A problémát szelepek és nyomáskiegyenlítő zsilipek összetett rendszerével hidalták át, aminek a végén sűrített levegő lökte ki a hulladékot a vízbe, mint egy torpedót. Annyira bonyolult volt a rendszer, hogy minden egyes tengeralattjáró legénységéből egy embert külön ki kellett képezni arra, hogy pontosan milyen sorrendben és hogyan kell a szelepeket nyitni-zárni a vécé biztonságos lehúzásához.

1945. április 14-én az U-1206 már nyolcadik napja járőrözött az Északi-tengeren, a skót parkok közelében, 60-70 méteres mélységben, amikor a mindössze 27 éves kapitányt, Karl-Adolf Schlittet szólította a természet, ő pedig el is zarándokolt oda, ahová a király is gyalog jár. Miután elvégezte a dolgát, úgy döntött, nem lehet olyan bonyolult a vécé lehúzása, megpróbálja ő maga. Ez végzetes hibának bizonyult, annyira, hogy a pánikszerűen hívott vécémérnök sem tudta visszacsinálni a rossz ütemben nyitott és zárt szelepek katasztrófáját. A víznyomás engedelmeskedett a fizika törvényeinek, és nagy adag tengervíz kíséretében visszatolta a vécébe azt, amit a kapitány pár perce pottyantott bele. A vécé gyorsan megtelt, a beömlő víz pedig utat talált magának, amerre tudott. A legénység nagy balszerencséjére a vécé alatt éppen a hajó elektromos központja volt, óriási teljesítményű akkumulátorokkal, ahol beömlő tengervíz hatására mérgező klórgáz termelődött. A kapitány elrendelte, hogy emelkedjenek a felszín közelébe, ahol azonban észrevette őket egy brit járőr, és azon nyomban le is bombázta a tengeralattjárót. A legénység elhagyta a süllyedő hajót, a többségük, 46 katona el is érte a partot, ahol hadifogságba estek. Négyen megfulladtak.

A kapitány megúszta, és mivel pár hét múlva véget ér a háború, hamarosan haza is térhetett. 91 éves korában halt meg, 2009-ben. Már nem élte meg, amikor 2012-ben egy búvárcsoport megtalálta a hajó roncsait az Északi-tenger fenekén.