Ma már teljesen természetesnek vesszük, hogy ha megvágjuk vagy megégetjük magunkat, akkor sebtapasszal fedjük be a sebet. Ki gondolná, hogy a találmány még 100 éves sincs?

Pedig nincs, 1920-ban alkották meg az első, elég kezdetleges változatot. Az első sebtapaszt a Johnson & Johnson gyapotvásárlásért felelős alkalmazottja, egy bizonyos Earle Dickson alkotta meg. Dickson friss házas volt, és a felesége az otthoni sürgés-forgásban rendszeresen megégette és megvágta magát. A férj szeretett volna valami olyan sebkötözőt, amelyet a felesége egyszerűen és egyedül is tud használni, így egyik este leült, és nekiállt bizonyos távolságokra vattapamacsokat ragasztani egy ragasztószalagra. Hogy a szalag ne ragadjon oda mindenhez, Dickson egy krinolin nevű durva, eredetileg a ruhaiparban használt szövetet helyezett a ragadós oldalhoz.

Ennyi volt a hatalmas találmány, Josephine-nek mostantól elég volt csak levágni a következő szakaszt a hosszú szalagból, ha baj érte a konyhában. A férfi főnökei a Johnson & Johnsonnál azonnal felismerték az üzleti lehetőséget a dologban, a cég hamarosan piacra is dobta az első sebtapaszt, a Band-Aidet, Dickson pedig szép karriert futott be, 1957-ben, a cég alelnökeként ment nyugdíjba.

A sebtapasz azonban nem volt azonnali siker. Eleinte elég drága volt, mert bár az alapanyagok mind olcsón beszerezhetőnek számítottak, a sebtapaszokat kézzel rakták össze egészen 1924-ig, amikor a gyárban felállt az első, sebtapaszt gyártó gépsor. 

Hiába volt azonban minden, az emberek egyszerűen nem akarták venni a sebtapaszt. Ekkor egy kiváló pr-húzás jött: a cég ingyen kezdte osztogatni a terméket a cserkészeknek, mert arra gondoltak, hogy a rendszeresen kisebb sérüléseket szenvedő gyerekek jelentik a legjobb utat a vásárláskor döntő felnőttek pénztárcájáig. A dolog bejött, annyira, hogy az eredetileg márkanév Band-Aid olyan szinten elköznevesedett, hogy az USA-ban ez a szó pár évtizeden belül magát sebtapaszt (adhesive bandage) jelentette, annak ellenére is, hogy a Johnson & Johnson több kampányt is indított, hogy az emberekben kialakuljon a kép, hogy ez egy külön brand, nem a termékkör megnevezése. Végül aztán el is vesztették a Band-Aid szó feletti jogukat.

Manapság több találmány is van, amely elméletileg átvehetné a sebtapasz helyét, de a jól bevált termék nem akar kikopni. Hiába van már folyékony vagy a seb gyógyulási folyamatának megfelelő színt felvevő megoldás, a sebtapasz továbbra is népszerű annak ellenére, hogy a szőrt ugyanúgy tépik, mint 1920-ban.

Vagy éppen 1920 előtt, amikor a sebtapaszt például mézzel vagy mézzel bekent levelek felragasztásával helyettesítették. Az összevarráshoz túl kicsi sebek védelmének fontosságát ugyanis már korábban is felismerték, már az egyiptomiak is használták a mézet a sebkötözésnél, Hippokratész pedig a fekélyeket kezelte úgy, hogy fügefalevéllel takarta le a sérült bőrfelületet. Érdekesség még, hogy bár a lehetőség és a szükség az első világháborúban is megvolt a seb újszerű kötözésére, a megoldás valahogy mégsem alakult ki, pedig olyan összetett eljárások is ekkor kezdték el pályafutásukat, mint a röntgenvizsgálat.