Minden angol anyanyelvű kisgyerek tudja, hogy a szellemek azt mondják: boo!, vagyis magyarul ejtve bú!. Ez az rémséges szó annyira ismert, hogy még egy Super Mario-karaktertípust is elneveztek róla (bár a Boo-t japánul Teresának hívják). De miért pont azt adták a szellemek szájába, hogy bú, nem mondjuk jí, vagy bármilyen más értelmetlen szót?

A boo egyik első írott előfordulása egy 1738-as skót könyvhöz köthető. Ebben a szerző Gilbert Crokatt úgy határozza meg, mint "egy szó, amelyet Skócia északi részén használnak a síró gyerekek megijesztésére". A szó más változatai azonban már jóval régebben is előfordultak más szövegekben, mielőtt az 1820-as évekre kifejezetten a szellemekhez kezdték volna kötni. Az Oxford nagyszótára megjegyzi, hogy bár a szó hasonlít a latin és görög "kiáltani, ordítani" igére, nem valószínű, hogy a ma is használt, önálló jelentéssel nem bíró szellemkiáltás ebből alakult volna ki.

Valószínűbb, hogy egyszerűen a félelmetes hangzásnak köszönhető, hogy Casperen kívül minden szellem alapszókincsében szerepel a boo. A b zöngés zárhang robbanékonysága kifejezetten alkalmas egy jó kis idegtépő ijesztés indítására, az ú-t pedig egyes nyelvészek szerint más magánhangzóknál könnyebb nagy hangerővel kimondani.

Az ódon angol kollégájával szemben a magyar szellem visszafogottabb, ő inkább azt mondja, hú. (Az internetes szellem meg azt, hogy .hu, de ezt felejtsék is el gyorsan, elnézést). A húban is megvan a boo hangosan huhogtatható magánhangzója, de a robbanékony b helyett h-t kapott a szó, ami kevésbé alkalmas a hirtelen halálra ijesztésre, cserébe talán valamivel titokzatosabb, vagyis hát: kísértetiesebb hangzású.

Feltűnő viszont, hogy a magyar szellem a huhogó hangon osztozik a bagollyal – az angol változattal is, ott a bagoly azt mondja, hoo, esetleg whoo. Nem is biztos, hogy véletlen egybeesésről van szó, hiszen ahogy láttuk, a szellemhang lényege, hogy félelmetes legyen. Márpedig mi lehet félelmetesebb, mint a sötétség madara, az éjszaka csendjét az árnyak takarásából a huhogásával megtörő bagoly?

A bagoly és az ijesztgetés kapcsolata nemcsak nagyon régre nyúlik vissza, de térben is kiterjedt. Egyes afrikai törzsektől az arab mitológián és az ókori római kultúrán át számos indián törzs mondavilágáig olyan hálátlan szerep jut a nagy szemű állatnak, mint a halál hírnöke, rossz ómen, a túlvilág hírvivője, vagy egyenesen a halottak szelleme. De a konkrét gyerekriasztgatásnak is jól bevált eszköze, az apacs és szeminol indián törzseknél például azzal rémisztgették a kicsiket, hogy ha éjszaka kimerészkednek a szabadba, elviszi őket a gonosz bagoly. A hagyományosan félelmetes bagoly félelmetes hangja pedig felturbózva átszállhatott a modern kor főijesztgetőjére, a szellemre is.

A közvetlen kapcsolatot a rézfaszú bagoly jelenti, amely a mumus egyik változata, így a magyar gyerekek klasszikus ijesztgetője (a rézfaszú bagoly a vasorrú bába férfi megfelelője, a rézfasz és a vasorr pedig egyaránt a bábák által – például magzatelhajtáskor – használt fémszerszámokra utal, mumussá pedig mindketten jelentésmódosulással váltak). A mumust a Duna mentén egyébként bubusként is ismerik, csak hogy még nagyobb legyen az áthallás a rémségek és a boo!-zás között. A hasonló hangzás egyébként más kultúrák mumusainál is megfigyelhető, az angol bogeymanhez hasonló grúz rémség például a Bua, amely viszont kísértetiesen hasonlít a grúz "bu", vagyis bagoly szóhoz.

(A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.)