Az atom a barátunk! - harsogta a hatvanas évek elején egymástól függetlenül, de nagy egyetértésben az amerikai és szovjet propaganda. És a dolgot komolyan is vették, az atomenergiát számos, mai szemmel nézve már hajmeresztő módon próbálták békés célokra felhasználni (természetesen amellett, hogy mindkét százával gyártották az atomfegyvereket). Az egyik ilyen témájú kísérletsorozat az amerikai Operation Plowshare, vagyis Ekevas hadművelet volt, ami olyan ötleteket vetett fel, mint atomrobbantásokkal kiszélesíteni a Panama-csatornát, vagy előkészíteni a terepet egy alaszkai kikötő építéséhez. Több mint egy évtizedig kísérletezgettek ilyesmivel, 1973-ig összesen 27 kisebb-nagyobb kísérleti robbantást hajtottak végre, és végül arra jutottak, hogy atombombával tájat rendezni nem feltétlenül a legjobb ötlet a világon.

A szovjetek nem voltak ilyen körültekintőek.

Az ő hasonló programjuk a Nukleáris Robbantások a Nemzetgazdaságért nevet viselte, de általában csak Hetes Számú Programként hivatkoztak rá. Egészen 1988-ig tartott, és 124 kísérleti robbantást hajtottak végre a programban. Mivel a konkurencia után pár év késéssel indult csak az egész projekt, nagy volt a nyomás a szovjet tudósokon, hogy behozzák a lemaradást, és előbb mutassanak fel gyakorlati eredményt, mint az amerikaiak. Ezért félredobtak minden óvatoskodást, és 1965. január 13-án belevágtak a dolgok közepébe: csináltak egy mesterséges tavat atombombával.

A kísérletnek Kazahsztán egy eldugott sarka adott helyet, ahol a Chagan folyó egyik holtágában fúrtak egy 178 méter mély lyukat, abba leeresztettek egy 104 (más források szerint 140) kilotonnás atombombát, majd felrobbantották. Összehasonlításképpen: a Hirosimát elpusztító bomba, a Little Boy mindössze 15 kilotonnás, és húsz évvel fejletlenebb technológiájú volt. Az eredményt a Google műholdas térképén mutatjuk:

A bombakráter az a gyanúsan szabályos kerek tó ott középen: 400-410 méter átmérőjű, 100 méter mély, 20-40 méter magas perem veszi körül. A vizet úgy vezették bele egy mesterséges csatornán át a folyóból; nagyjából 100 ezer köbmétert. A matek így nem jön ki, ha a krátert félgömb alakúnak tekintjük, a térfogata ennél jóval nagyobb - ennek ellenére több független forrás is 100 ezer köbmétert említ. Vagy egy nulla csúszott el valamikor az elmúlt ötven évben, vagy tényleg 100 ezret engedtek bele a folyóból, és a maradékot eső és talajvíz töltötte fel. 

A szovjet propaganda óriási sikertörténetként tálalta az atombombával ásott tavat, az illetékes minisztérium egyik magas rangú elvtársa személyesen úszott egyet a vízben, és az egészből filmhíradó is készült, a hatvanas évek jellegzetes szovjet stílusában:

A probléma természetesen az volt, hogy a tómeder és a víz súlyosan sugárszennyezett lett, az egészségügyi határérték százszorosát is meghaladóan. A légkörbe jutott radioaktív anyagot még Japánban is érzékelték, és kisebb diplomáciai botrány is lett belőle, lévén ekkor már két éve élt a légköri atomrobbantásokat tiltó nemzetközi egyezmény. A szovjetek égre-földre esküdöztek, hogy föld alatti volt a robbantás, de nemigen hitt nekik senki. A tó nagyjából 100 méteres környéke a mai napig radioaktív, sem állat, sem növény nem él benne. Elvileg a sugárterhelés már lecsökkent annyira, hogy úszni lehessen a tóban, de meginni még most is veszélyes a vizét. Kalandvágyó turisták rendszeresen látogatják, csak védőfelszerelésben és maszkban szabad megközelíteni. A beszámolóik szerint a radioaktív tó orrfacsaró bűzt áraszt.