Hirosima és Nagaszaki, Csernobil és Fukusima óta a radioaktivitás egy iszonyúan veszélyes és ijesztő dologként él a legtöbb ember számára – valljuk be, nagyrészt jogosan. Persze nem mindig volt ez így. A 20. század elején, amikor Becquerel, Rutherford, a Curie házaspár és a többiek felfedezték, és elkezdtek kísérletezni a radioaktív bomlással és sugárzással, a világ – megint csak teljesen jogosan – az évszázad felfedezéseként ünnepelte azt. És ahogy az évszázad felfedezéseivel rendszeresen lenni szokott, hamarosan rácsaptak a szélhámosok is, akik a radioaktivitást mindent gyógyító csodaszernek kiáltották ki, és építettek rá üzletet. Ennek az alapja az volt, hogy jó néhány természetes gyógyvízforrásról kiderült, hogy enyhén radioaktív (a víz urán- és tóriumtartalma miatt); innen már csak egy lépés volt összekapcsolni a gyógyhatást az újonnan felfedezett csodával, és meglátni benne az üzleti potenciált.

Az első radioaktív csodaszer a radonos víz volt, ami az 1910-es évek végén került forgalomba Amerikában, és azt ígérték róla, hogy gyógyítja az asztmát, a cukorbetegséget, a vérszegénységet, a migrént és a székrekedést. A radon négynapos felezési idejének köszönhetően, mire a radioaktívan palackozott víz elért a fogyasztóig, a radon nagy része már elbomlott benne, így nem tudott komolyabb kárt okozni a fogyasztó szervezetében. Sajnos a homeopátia népszerűsége ekkoriban éppen globális hullámvölgyben volt, pedig itt éppen hogy segített volna, ha elhitetik az átvert emberekkel, hogy a hatóanyag hiánya csak növeli a hatékonyságot.

Ironikus módon az akkoriban alapított amerikai élelmiszer- és gyógyszerügyi hivatal, az FDA azzal, hogy lecsapott a duplán csalókra (akik sima vizet árultak radioaktív csodaszerként), és szigorúan ellenőrizte a hatóanyag-tartalmakat, csak rosszat tett: egy idő után csak olyan szerek kerülhettek forgalomba, amelyek valóban radioaktívak voltak. A radioaktív vizeknél például speciális, uránnal dúsított kerámiából készült víztároló ballonokkal küszöbölték ki a felezési idő problémáját, amit este kellett feltölteni, és reggelre kész is volt a garantáltan radioaktív gyógyvíz benne.

A nukleáris csodaszerek gyártói pedig egyre-másra licitálták felül a konkurenciát, össze is szedtünk néhány egészen hajmeresztő példát ebbe a galériába a radioaktív fogkrémtől és fürdősótól az eredeti magyar rádiumos kétszersültig:

A sugárzó egészségbiznisz koronázatlan királya egy amerikai üzletember, bizonyos William J. A. Bailey volt, az ő találmánya volt mind közül a legbizarrabb: a Radiendocrinator nevű csodaszer, ami rádiummal átitatott papírlapokat jelentett fémborítás alatt. Ezt a bankkártya méretű lapot éjszakára a herék alá kellett rögzíteni, és várni a beígért csodás potencianövelő hatást. Bailey egyébként őszintén hitt a csodaszereiben, és rendszeresen használta is őket. Nem meglepő módon húgyhólyagrákban halt meg 1949-ben. Ekkorra egyébként már a radioaktív egészségüzletnek is leáldozott, a harmincas évekre ugyanis kiderült, hogy a sugárzás nem éppen jótékony hatású a szervezetre. Ehhez többek között egy korabeli celeb, Eben Byers halála kellett, aki a Radithor nevű radioaktív csodavíz nagy rajongója volt, és napi három üveggel fogyasztott belőle, míg bele nem halt.

(A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.)