A világ egyik legnagyobb aranykészlete egy indiai templom alatt várja, hogy bíróság döntse el: a töméntelen mennyiségű kincs az embereket vagy Visnu istenséget illeti, és papok, trónfosztott maharadzsák, vagy korrupt állami intézmények rendelkezzenek felette. A szentélyek szentélyében konzervatív becslések szerint minimum 22 milliárd dollárnyi nemesfém van, és akkor még nem tudjuk, mi van Sri Padmanabhaswamy templomának fel nem tárt föld alatti kamráiban.

Ennyi érték komoly tényező lenne India gazdaságában, ha csak a legenda szerint az aranyat őrző kobrák bosszúja el nem éri azokat, akik hozzányúlnak a mesés vagyonhoz. Tiszta Indiana Jones, ugye? Hát igen, csak ez még igaz is.

Hogy mégis hogy került volna Dárius kincse egy indiai templom titkos pincerendszerébe, ami annyira titkos, hogy néhány évvel ezelőttig inkább csak legendának tekintették, és még most sem lehet tudni, hogy egész pontosan hány ilyen helyiség van? Sok helyről, nem véletlenül írta már idősebb Plinius is a római nők luxuskedvelésén sajnálkozva, hogy a világ minden aranya Indiába ömlik. Róma és India között az ókorban komoly volumenű kereskedelem zajlott — ebből a vagyonból aztán sok helyre jutott, csak a mi templomunkban 800 kiló, i.e. 200-ból származó római aranyérmet találtak idáig. De vannak itt az India nagy részét észak felől meghódító Mogul birodalom kincsei, Napóleon-aranyak és a holland kereskedők fizetségei is.

Elképesztő vagyon halmozódott fel hódításokból és adóbevételekből is, ugyanis a templom őrzi az indiai szubkontinens déli részén egykor virágzó Travancore királyság vagyonának maradékát.

Bár India 1947-ben elnyert függetlenségével Travancore hivatalosan megszűnt, a dinasztia maharadzsáját azóta is nagy tiszteletben tartják. A templom számára közvetlenül is felbecsülhetetlen értékben adományoztak az elmúlt évszázadokban szegények és gazdagok: akár fizetségről is lehetne beszélni, mert a hívők rendszeres adományaikkal tulajdonképpen kifizetik az istenséget – van, aki csak egy-egy rúpiával, de aki teheti, arannyal és drágakővel.

Az indiai jog szerint istenségeknek is lehet vagyona, de a jogállásuk olyan mint, a kiskorúaké: az isteni vagyont kirendelt gondnokság kezeli – a keralai Sri Padmanabhaswamy templom esetében a vallási felügyelőként is működő maharadzsa képviselői. Mivel az arany ebben a felfogásban spirituális értéket képvisel, az, hogy mi történik a Visnunak adott adományokkal, néhány évszázadon át látszólag senkit nem nagyon érdekelt.

Ez változott meg 2007-ben, amikor felelőtlen gazdálkodás gyanújával egy hívő pert indított. Addig a mesés vagyonról csak helyi legendák és néhány évszázados könyv szólt, a templom felügyelői pedig az eljárás kezdetén le is tagadták azt: a kincsekkel teli kamrák csak pletykás vénasszonyok meséje – mondták. Ez azonban a legfelsőbb bíróságot nem győzte meg, és úgy rendelkeztek, hogy a templom vagyonát legalább mérjék fel. Na ekkor jött az igazi meglepetés.

A templom alatt megtalálták azt a hat kallarát, pincehelyiséget, amelyekről 18. és 19. századi könyvek is írtak. Ezek közül kettőről a papok azt állították, hogy még ők sem jártak bent, és hitük szerint legalább száz éve háborítatlanok. Az egyikben egy zárókövet elgördítve lejutottak egy alsó helyiségbe, itt feküdt a sötétségben az a vagyon, aminek pusztán a nemesfémtartalmát 22 milliárd dollárra becsülik — műkincsként tízszer ennyit is érne. A felfedezés után a templom 15 szolgája egy teljes napon keresztül szállította ki a kincseket: 500 kilós aranyköteget, hat méter hosszú aranyláncokat, drágakövekkel kirakott, 1200 aranyérméből álló füzéreket, gyémántot, smaragdot, rubint, zafírt és más drágaköveket, valamint Mahavisnu másfél méteres szobrát, ugyancsak színaranyból. Annyi kincsről van szó, hogy pontosabb értékbecsléshez legalább egy évre lenne szükség,

Az utolsó pince felnyitásához a templom tiltakozása miatt nem kaptak engedélyt, de amikor az 1880-as években állítólag utoljára felnyitották azt a helyiséget, a papi iratok szerint ehhez képest is nagyságrendekkel több kincset számoltak össze. Mai árfolyamra átszámítva annak összértékét a leírások alapján a már tényleg elképzelhetetlen 1 billió (ezermilliárd) dollárra saccolják. Hogy ez, vagy ennek akár egy része tényleg ott van-e, még nem bizonyított, bár egy új bírósági ítélet után lehet, hogy hamarosan ez is kiderül majd.

Ekkora összegek valószínűleg tényleg csak a mesékben léteznek, de már az eddigiek alapján is érthető, hogy az indiai állam szeretné rátenni a kezét általában is a hindu templomok vagyonára. A hatóságok arról győzködik a papságot, hogy a birtokukban lévő nemesfémeket legalább tartsák bankokban – az 1,2 milliárdos ország pénzügyi egyenlegére tekintettel is.

Sok hívő szerint azonban ekkora pénzeket is képes lenne gond nélkül eltüntetni a korrupció, és akkor már jobb, ha minden marad ott, ahová évszázadok alatt került. És különben is: a templom kincsesraktárának ajtaján domboruló kobrák nem csak dísznek vannak ott – mondják; ők őrzik a templom erkölcsi és anyagi gazdagságát, ha pedig azt megbolygatják, kegyetlen bosszút állnak az istenség kifosztóin.

(A cikk korábbi verziójában sikerült elkövetni egy háromszoros nagyságrendi hibát: billió helyett billiárd dollárt írtunk az utolsó pincébe becsült kincsek értékéről. Elnézést a butaságért, és köszönjük minden olvasónak, aki jelezte a tévedést.)

A Ma is tanultam valamit rovat java sok új tartalommal megjelent könyvben is, az Index grafikusainak illusztrációival, ide kattintva tud belelapozni.