Bizonyára önökkel is előfordult már, hogy a zsebükhöz kaptak, mert úgy érezték, mintha a telefonjuk rezgett volna, de amikor megnézték, valójában se hívás, se üzenet nem érkezett. Olyannyira nincsenek ezzel egyedül, hogy a jelenségnek neve is van: ez a fantomvibrációs szindróma, és nagyjából az emberek 90 százaléka tapasztalta már, de csak kevesen tartják zavarónak.

Annak ellenére, hogy milyen gyakori jelenségről van szó, még mindig nem sokat tudunk róla. Az első áttekintő tanulmány 2007-ben született róla, de leginkább annyit tudott megállapítani, hogy érdemes lenne többet foglalkozni a problémával.

A legnépszerűbb magyarázat szerint a fantomvibráció a mindig online, állandóan elérhető életvitel velejárója. A lemaradástól való félelem ( Fear of Missing Out vagy FoMO) miatt hajlamosak vagyunk nagyon gyakran ránézni a telefonra, hogy nincs-e valamilyen új értesítés, nem keresett-e valaki, nehogy valami fontos vagy érdekes, esetleg sürgős információ kerülje el a figyelmünket. A folyamat pedig öngerjesztő, mert az új ingerek serkentik bizonyos hormonok, például a dopamin termelését, így megjutalmazzák a telefon állandó csekkolását. A testünk ki van hegyezve erre az ingerre, gyakorlatilag várjuk a rezgést, így hajlamosak vagyunk olyan ingerekre is ugrani, amelyeket valójában nem a telefon rezgése gerjesztett.

Robert Rosenberger, a Georgia Tech filozófusa kicsit más irányból közelíti meg a kérdést, ő nem a hormontermelésért felelős neurotranszmitterekre koncentrál, hanem arra, hogyan viszonyulunk egy olyan fontos használati eszközhöz, mint a telefonunk.

Szerinte “tanult testi szokásról” van szó. Ha a telefon állandóan a zsebünkben van, bizonyos értelemben ugyanúgy a testünk részeként, hozzánk tartozóként kezdünk rá tekinteni, mint a szemüvegünkre. Ezután ha valamilyen rezgéshez hasonló ingert érzünk – a ruha súrlódását, a telefon arrébb csúszását a zsebben, stb. –, könnyen összekeverjük a telefon már megszokott rezgésével.