Az első közép-európai királyi dinasztiák történetét mintha egy kottából írták volna. Ezek az uralkodócsaládok a IX.-X. században kerültek hatalomra, felvették, megszilárdították a kereszténységet, államot alapítottak, az évszázadok során egymással többször hadban, máskor szövetségben álltak. És végül, nagyjából ugyanannyi idő – három-négyszáz év – után, szinte egy időben is haltak ki (és helyükre szinte mindenhol a kétszer ennyi ideig, királyi-császári címmel 1218-1918-ig rendelkező Habsburg-ház lépett).

Hogy mely dinasztiák is voltak a mai Csehország, Szlovákia, Lengyelország és Magyarország területén az államalapítók? A magyar történelmet mindannyian ismerjük: az Árpád-házról az tudjuk biztosan, hogy Géza uralkodásától adta a magyarok fejedelmét, az államalapító I. (Szent) István megkoronázása után a királyát (a Géza előtti időszak uralkodói viszonyai ismeretlenek). A dinasztia, mint tudjuk, férfiágon a 36 éves kora körül egyes teóriák szerint megmérgezett, más elképzelések szerint gyorsan ölő betegségben elhunyt III. Andrással halt ki 1301-ben (bár leányágon még 37 évet élt meg ezután András lányának, Erzsébetnek a Svájcban bekövetkezett haláláig).

A lengyel trónra 963-ban került a Piast család. A dinasztia utolsó férfiági leszármazottja, a krakkói egyetemalapító III. (Nagy) Kázmér hatvanévesen, 1370-ben halt meg; ekkortól lett a magyar és a lengyel királyság a nápolyi Anjou-családból származó I. Lajos koronája alatt perszonálunió. Igaz, a Piast-család oldalágon egészen a XVII. századig fennmaradt: az utolsó uralkodók a sziléziai Piastok voltak, akik 1675-ben haltak ki.

Férfiágon az Árpádokkal szinte azonos ideig és azonos időszakban, a IX. század végétől 1306-ig íródott az első cseh uralkodóház, a Přemysl-család története is. Amely a lengyel és magyar dinasztiákhoz hasonlóan ugyancsak egy III.-kal, III. Vencellel halt ki férfiágon (igaz, ők oldalágon szintén továbbéltek, egészen a XVI. századig).

Ez a III. Vencel egyébként egy személyben kötötte össze a három birodalmat: éppen III. András halála után, 1301-1305 között volt magyar király is, majd 1305 júniusától az 1306 augusztusában bekövetkezett haláláig cseh és ezzel párhuzamosan lengyel király is. Mégsem ez a visegrádi értelemben vett sokoldalúsága miatt érdekes most, sokkal inkább a halála miatt. Ami eléggé groteszk halál volt, de hát ön, kedves olvasó, nyilván olvasta a cikk címét, így csak egy kicsit lepődik most meg: Vencel erőszakos halált halt, miközben épp az árnyékszéken volt.

Hogy pontosan mi történt, és ki ölte, vagy ki ölette meg, azt a mai napig homály fedi, és aligha jósolok túl merészet, ha azt mondom, hogy ez már mindig is így marad. Amit tudni lehet, az az, hogy ez a derék Vencel – aki nem a névadója a prágai Vencel térnek, az ugyanis Szent Vencel, a család X. század elején élt őse volt – fiatalon került a magyar trónra (és később a csehre is), egy zűrzavaros és vérzivataros időszakban, amikor többen akartak magyar királyok lenni, mint bő hétszáz évvel később MSZP-elnökök.

A délvidékieket leszámítva a magyar főurak többségének tetszett az ötlet, hogy Vencel legyen a királyuk, így a budai királyválasztó országgyűlésen megválasztották királynak. Az ország jelentős része ekkor már a kiskirályok (ki ne tudná hatodikból, Csák Máté, Aba Amádé, Borsa Kopasz és többiek) kezén volt, és ehhez tévécsatornák meg stadionépítések se kellettek. Érthető, hogy úgy gondolták, egy 12 éves gyerek nem fogja nagyon megkavarni a dolgokat: a kis Vencel ugyanis ekkor még csak ennyi idős volt (egyes feltevések szerint előbb az apjának, II. Vencelnek ajánlották fel a Szent Koronát, ha így is volt, aligha szomorkodtak, hogy a fiával kellett beérniük). Ahogyan fő riválisa, a később befutó Károly Róbert, úgy Vencel sem volt azonban legitim király; ő azért, mert nem az esztergomi érsek koronázta meg.

Így a következő négy kalandos év folyamatos belviszályokkal, esetenként fegyveres összecsapásokkal, Buda és a Vatikán közötti kölcsönös átkozódásokkal telt. A viszályt végül az zárta le, hogy 1305 nyarára Vencel elvesztette a kiskirályok támogatását, majd meghalt az apja, és végül egy német-cseh békében kötelezték arra, hogy lemondjon a magyar trónról.

Ez a budai kaland olyan lehetett neki, mint egyszeri akadémista első élményei, amikor kikerül egy topligába: kudarc, kudarc, kudarc – szóval csapások, amik egy életre nyomot hagynak rajta. „A magyarországi kudarc (...) megkeserítette (...) A krónikák szerint a 16 esztendős fiatalember léha életmódot folytatott, az alkohol mámorába menekült, mindeközben pedig Erzsébettel kötött eljegyzését is felbontotta” – írja Tarján M. Tamás a Rubicon folyóiratban (ez az Erzsébet egyébként a már említett utolsó Árpád-házi lány, az 1338-ig élt Erzsébet volt). 1306. augusztus 4-án, egy csütörtöki napon Olomoucban (ha így ismerősebb: Olmützben) tartózkodott, és épp az árnyékszéken volt – egyes történetírók szerint akkor is épp egy vad tivornya közben kellett kimennie –, amikor ismeretlen támadója leszúrta; egyes krónikák szerint háromszor döfték a kést a mellkasába.

Nem sokkal a merénylet után – mint azt a cseh történetírás legfontosabb latin nyelvű dokumentuma, a Zbraslavská kronika írta – a közelben elfogtak egy Konrád Botenštejna nevű férfit véres késsel a kezében, de ő meghalt, mielőtt beszélhetett volna arról, hogy ő követte-e a támadást, és ha igen, kinek a megbízásából. Voltak olyan teóriák, hogy Vencellel az egyik ivócimborája végzett, miután részegen összekaptak, és olyan elméletek is, hogy a Habsburgok vagy a lengyel I. Ulászló király gyilkoltatta meg. Ami biztos: halálával, ezen az olmützi árnyékszéken, kihalt az államalapító cseh dinasztia.