A tengeri polipok nőstényei általában egy-két évig élnek, és életük során egyszer raknak tojásokat. A dolog egészen hasonlóan zajlik, mint a madaraknál, a polip a fészekbe rendezett tojásokon ül, óvja őket a ragadozóktól, és a víz áramoltatásával segíti az oxigénellátást. Nagy különbség, hogy az anya alig-alig, néha pedig egyáltalán nem eszik az 1-3 hónap alatt, amíg a tojások ki nem kelnek. Ez már önmagában elég súlyos, de az anyai önfeláldozás ennél még sokkal durvább méreteket ölt a mélytengeri polipoknál.

A mélyebben fekvő vízrétegekben sokkal mostohábban az életkörülmények, kevesebb a táplálék, sötétebb és hidegebb van, emiatt az itt élő állatoknak is lassabbak az életfunkcióik. Az itt élő állatokat sokkal nehezebb is megvizsgálni anélkül, hogy megzavarnák őket. A mélytengeri polipok szaporodását a kaliforniai Monterey Bay-i akvárium szakértői figyelték meg néhány éve, és egészen meghökkentő dolgokat tapasztaltak.

A kutatóknak szerencséjük volt, mert találtak egy frissen rakott tojásait költő polipot, amit a karjain levő jellegzetes formájú sebhelyek alapján később is tudtak azonosítani. Ez a Graneledone boreopacifica egyik nőstény példánya volt, alig 10 centis. A fészek 160 tojással (ez elég kevés, vannak polipok, amelyek egyszerre 50-60 ezer tojást is leraknak) közel 2000 méteres mélységben volt a Csendes-óceánfenekén egy függőleges sziklafalon, ahová a későbbiekben a kutatók rendszeresen visszajártak ellenőrizni az állat állapotát.

Ezalatt a polip sohasem hagyta el a fészket, és sohasem evett, a tojások pedig nagyon-nagyon lassan fejlődtek. Alig-alig mozdult meg, és a tengeralattjáró robotkarjával kínált élelmet sem fogadta el. Az oceanográfusok szerint a nagyjából 3 fokos vízben a polip életfunkciói, és azzal az utódok fejlődése is extrém módon lelassult, az anya már-már hibernáció-közeli állapotban volt, így volt képes egyáltalán túlélni élelem nélkül ezt a hosszú időt. Az állat az évek alatt lassan elveszítette élénk, bordó színét, elszürkült, lefogyott, összement, és valósággal szellemszerűvé vált. A tojások közben másfél centisről a duplájukra nőttek, és a 40. hónaptól kezdve már jól lehetett látni bennük a bébipolipokat.

53 hónappal az első megfigyelés után a fészket a kutatók egyszer csak üresen találták. A tojások kikeltek, a kis polipok a közelben úszkáltak. Az anyát sosem találták meg, minden bizonnyal elpusztult, amint az utódai a világra jöttek.

(Részlet a Spektrum műsorából.)