Sokáig népszerű vélekedés volt a menstruációról, hogy valami piszkos, elvarázsolt, rosszabb esetben akár mérgező dologról van szó, többnyire ezekből az időkből származnak a vérzést a mai napig körülvevő tabuk és tévképzetek. Ezek az elképzelések szerencsére már nem tartják magukat, ehelyett néhány évtizede a beindult az elméletgyártás arról, mi lehet a menstruáció valódi oka, funkciója és evolúciós jelentősége. Ezt ugyanis máig nem tudjuk biztosan annak ellenére, mennyire hétköznapi jelenségről van szó. 

A nők vagy a férfiak undorítóbbak?

Az 1920-as években egy magyar származású gyerekorvos, Schick Béla azzal az elmélettel rukkolt elő, hogy a menstruáció funkciója a mérgek eltávolítása a szervezetből. Azt állította, a vérzés ideje alatt a nők "menotoxinokat" bocsátanak ki, amelyek mérgező vegyületek, és a környezetre is hathatnak. Schick furcsa kísérleteket végzett ennek kimutatására, például egy csoport menstruáló és egy csoport nem menstruáló nőnek kellett növényeket gondoznia. A kutató arra jutott, hogy a virágok hajlamosabbak elhervadni, ha menstruáló nők kezelik őket, sőt, a menstruáló nők "menotoxinjai" az élesztőgomba sarjadását is akadályozzák, így nem tanácsos őket kelő tészta vagy erjedő sör közelébe engedni.

Schick - tegyük hozzá, hogy a korszellembe passzoló - elméletei azonban hamarosan megdőltek, valószínűleg az a tudattalan koncepció húzódott meg az ehhez hasonló eredmények mögött, hogy a nők valamiképpen tisztátalanok, undorítóak. A prekoncepciók miatt eleve furcsa hipotézisek és torz kísérleti elrendezések születtek, amelyekből hamis következtetésekre jutottak a kutatók, mindazonáltal egy rakás tévképzet az 1970-es évekig tartotta magát tudományos berkekben is.

A következő nagy dobás a menstruációs elméletek területén az 1990-es években érkezett. Margie Profet, a berkeley-i University of California kutatójának 1993-ban nagy médiavisszhangot kiváltott elmélete szerint a menstruációra azért van szükség, mert a szex során a nők szervezetébe jutó ondó fertőzésveszélyes, a vérzéssel spermiumokkal együtt érkező kórokozók távoznak a méhből. Vagyis megfordították a korábbi képletet, és abból indultak ki, hogy a nők helyett inkább a férfiak undorítóak, a menstruáció és a vele járó összes kellemetlenség pedig a férfiaktól való megtisztulás eszköze.

Profet elképzelése elméletnek jó volt, de meggyőző bizonyítékok híján hamar elbukott. Azóta születtek kutatások, amelyek egyenesen azt igazolják, hogy a menstruáció nagyobb fertőzésveszélyt okoz, mint a szex, mert a vasban és cukorban gazdag vérben jól elvannak a kórokozók. Ráadásul menstruáció alatt a méhnyak körül kevesebb a nyálka, ami megkönnyíti a baktériumok bejutását a méhbe.

Elefántcickányok és emberek

A következő elmélet 1996-ban érkezett a Michigani Egyetem munkatársától, Beverly Strassmantól. Szerinte úgy juthatunk el az igazsághoz, ha kitaláljuk, miért vannak egyáltalán reproduktív ciklusai az emlősöknek. Tudjuk, hogy a szaporodásban a ciklikusság, ezen belül a méhfal megvastagodása nem csak az emberre jellemző, kell, hogy legyen valamilyen evolúciós magyarázat ennek szükségességére. Strassman úgy érvelt, rengeteg energia kell egy vastag, sűrűn erezett méhnyálkahártya folyamatos fenntartásához a szervezetben, olyan sok, hogy ennél még folyton elveszíteni és újranöveszteni is gazdaságosabb, ez okozhatja a ciklikusságot.

Egyes fajok képesek a feleslegessé vált méhnyálkahártya belső újrahasznosítására, más fajoknál viszont, ahol a mennyisége túl nagy, egyszerűbb lehet simán kivérezni azt. Ilyen értelemben a menstruáció nem funkcionális, csupán a normális működés bosszantó mellékterméke.

Hasonló elmélettel állt elő 1998-ban Colin Finn a Liverpooli Egyetemről. Szerinte a menstruáció nem energiatakarékosság, hanem a méh evolúciójának szükségszerű következménye. Finn elméletében a fejlődés során egyes állatoknál az embriók egyre mélyebbre és mélyebbre ágyazódtak a méhfalba, így a méh megpróbálta valahogy megvédeni magát ettől és vastag hártyát növesztett. A hártya egyetlen értelme az embrió befogadása, így ha elmúlt a termékeny időszak, feleslegessé válik és meg lehet tőle szabadulni.

Utóbbi elképzelések már a korábbiaknál jobbnak tűntek a menstruáció magyarázatára, de ahhoz, hogy eljussunk a folyamat valódi értelméhez, egy lépessel érdemes hátrébb állni, és összehasonlítani egymással a menstruáló és a nem menstruáló állatokat. Az emberen kívül majdnem minden menstruáló állat főemlős. Az ázsiai és afrikai majomfajok többsége, mint például a csimpánz, a gibbonok, a gorilla, az orangután és a rhesusmakákó is menstruál. De közeli rokonainkon kívül vannak mások is az állatvilágban, akikre jellemző a folyamat: meglepő módon egyes denevérfajok és az elefántcickány nőstényei is véreznek, a tőlünk egyébként rendszertanilag meglehetősen távol eső rövidfarkú gyümölcsevő denevérek ráadásul hasonló hosszúságú, 21-27 napos ciklusban.

Hatalom a méh fölött

De mi lehet a közös az emberben, a rhesusmajomban, a denevérben és az elefántcickányban? Egy 2011-es kutatás szerint, amit Deena Emera, a New Haveni egyetem munkatársa publikált, a kulcs az, mekkora kontrollja van a nőstény állatnak a saját méhe működése fölött. Emeráék kutatásai azt igazolják, hogy a menstruáló állatok esetében teljesen a nőstény testi folyamatai, konkrétan a progeszterontermelése irányítja a méh működését.

Ez annyit tesz, hogy az embrió csak akkor tud beágyazódni, ha arra a nőstény teste már felkészült erre a méhnyálkahártya megvastagításával. Az anyaállatoknak ezt a képességét elég csúnya tudományos kifejezéssel spontán decidualizációnak nevezik.

A legtöbb emlősállat nem így működik. A nyálkahártya valamilyen mértékű vastagodása végbemegy ugyan, de nem az anya indítja el a folyamatot, hanem a megtermékenyített petesejt küld jelzéseket, amitől beindul a nyálkahártya-növesztés és így az embrió beágyazódhat. A kutatók erős korrelációt mutattak ki a menstruáció és a spontán decidualizáció között, a kérdés az, hogy miért fejlődött ki egyes fajokban ez a képesség, míg másokban nem.

Gonosz kis magzatok

Az elmélet szerint két lehetőség a legvalószínűbb. Az első, morbidabb variáció Colin Finn elméletéhez nyúl vissza, eszerint a spontán decidualizáció az anya és a gyerek közti, életben maradásért folytatott küzdelem eredménye: az anya azért növeszti a vastag nyálkahártyát, hogy a buzgalmában túl mélyre ásó embriótól megvédje a méhét. Minden emlősembrió megkapaszkodik a méh belsejében, hogy tápanyagokhoz jusson, de az már fajonként erősen eltér, mennyire. A lovaknál, teheneknél és disznóknál például csak szolidan megül a méh felszínén, a főemlősöknél és néhány más fajnál viszont az embriók mélyen beágyazódnak, aminek eredményeképpen a magzat konkrétan az anya vérében fürdik.

Ez egyfajta evolúciós kötélhúzás a magzat és az őt kihordó anya közt: az embrió minél több energiát akar kisajtolni az anya testéből, ami viszont spórolna, hogy saját magának és a leendő gyerekeknek is jusson. Az első elmélet szerint az evolúció során az embriók egyre agresszívabbá váltak, a saját hatáskörben történő hártyavastagítás képességének kifejlesztése pedig az anyák praktikus válasza volt erre.

A második lehetőség, hogy a spontán decidualizáció és a vele járó menstruáció azért alakult ki, hogy az anyák meg tudjanak szabadulni a kevésbé életképes embrióktól. Az emberi magzatok különösen hajlamosak genetikai abnormalitásokra, aminek oka valószínűleg az, hogy az emberre néhány másik állatfajjal együtt elnyújtott párzási időszak jellemző, vagyis a teljes reproduktív ciklus alatt képes szaporodni. Szemben egy csomó másik fajjal, amelyek csak rövid ideig nemzőképesek, az elnyújtott párzási idejű állatoknál a petesejt sokszor mát több napja érett, amikor megtermékenyül, ez pedig melegágya a genetikai mutációknak, melyek közül néhány már a terhesség első néhány hetében kialakul.

A megvastagodott méhnyálkahártya képes lehet rá, hogy észlelje az ilyen típusú elváltozások egy részét, és magától leváljon, ha az embrióval valami gond lenne. Ez teljesen logikus evolúciós lépés lenne, mivel a főemlősöknél a kicsik kihordása és nevelése extra nagy erőfeszítést és sok időt igényel más fajokhoz viszonyítva. A nőstények ilyen körülmények között sokkal kevésbé engedhetik meg maguknak, hogy energiát pazaroljanak életképtelen utódokra. Az elméletet erősíti, hogy egy 2008-as tanulmány a rhesusmakákóknál is kimutatta, hogy az átlagnál hajlamosabbak genetikai rendellenességekre, de többi menstruáló fajról még állnak rendelkezésre ilyen adatok.

Sok szülés vagy sok vér, lehet választani

Akár az abnormálisan fejlődő, akár az agresszív magzatok állnak a menstruáció kifejlesztése mögött, az biztos, hogy a társadalom menstruáló felének többsége el tudna képzelni ennél valami kellemesebb védekezést is a szaporodással járó természetes folyamatok ellen. Azt viszont érdemes tudni, hogy a természetes körülmények között élő embereknél a menstruáció közel sem volt olyan gyakori jelenség, mint a civilizált embernél, így nem okozott annyi kellemetlenséget sem.

A fogamzásgátlás elterjedése előtt a nemi érésen átesett nők szaporodóképes koruk nagy részét vagy terhesen, vagy kisgyerekeket nevelve töltötték, csak a két utód kihordása közötti időszakokban menstruáltak. Kevesen, de ma is élnek még népek, amelyek ehhez hasonlóan működnek: a dogon nevű, Malin élő törzset vizsgálva antropológusok arra jutottak, hogy náluk egy átlagos nő élete során összesen nagyjából százszor menstruál, szemben a modern nők 300-500 menstruációjával. Vagyis a civilizált nők lecserélték a gyerekekkel járó áldozatokat a gyakori menstruációval járó kellemetlenségekre.