A polip még mai szemmel is olyan gyanúsan kinéző élőlény a fejlábával, csápjaival és tapadókorongjaival, hogy nem is csodálkozom azon, milyen népszerű eleme volt több nép mitológiájának: az északi mondák krakenjét, a japán őslakos ainuk Akkorokamui nevű szörnyét, sőt talán a görög mitológia gorgóit is polip inspirálta. A hawaiiaknak is megvan a maga polipról mintázott alakja, a Kanaloa nevű istenség. Ők viszont nemcsak a polipszerű lényeknek, hanem konkrétan a polipoknak is kitüntetett helyet biztosítottak a maguk mitológiájában.

A hawaii teremtéstörténet hasonlít más polinéziai mitológiákhoz abban, hogy minden dolog forrása a káosz, viszont a hawaii változat szerint ez a káosz egy korábbi világ romjaiból áll, vagyis a mi világunk egy elpusztult univerzum maradványaiból keletkezett. A teremtés eszerint az elképzelés szerint több – összesen nyolc – lépcsőből áll. Először a sötétségből kialakul az élet, majd egy sajátos evolúciós folyamatban az egyszerűbb élőlények után egyre fejlettebbek jönnek létre, amelyek legyőzik és elpusztítják az elődöket, mindez pedig az állatoknál és a növényeknél párhuzamosan zajlik. A meghaladott fajok maradványainak egymásra rakódásából emelkedik ki aztán a vízből a szárazföld, később a fény elválik a sötétségből, végül kialakul az ember.

Mindebből azonban a legérdekesebb számunkra most az, hogy e mitológia szerint a polip nem részese ennek a folyamatnak. A polip mindezt kívülről szemléli, mint a elpusztult világ egyetlen túlélője, a káosz előtti régi idők utolsó hírnöke.  Ha így hirtelen nem látná maga előtt, miért lehet ekkora sikere a polipmotívumnak, nézze meg gyorsan, ahogy ez a példány megeszik egy cápát:

(Vagy ha a fenti videó nem elég pörgős az ízlésének, még mindig megnézheti inkább a Gyilkos cápa vs. óriáspolip című filmművészeti mérföldkő trailerét.)