Az, hogy az ember könnyebben költi a pénzét, ha kártyával fizet, nagyjából a bankkártyák megjelenésével egyidős megfigyelés. A dolog egészen logikus, ha nem kell kiadnunk a kezünkből a kemény munkával megkeresett bankjegyeket, az nem is érződik igazi pénzköltésnek. Hogy ez a népi tapasztalat mennyire fején találta a szöget, azt csak nemrég igazolták egy egészen új tudományág, a neuro-közgazdaságtan kutatói, akik a pénzügyi döntések mögött lefutó mentális folyamatokat vizsgálják, és igyekeznek megérteni.

A neuro-közgazdaságtan leghíresebb kísérletében a tesztalanyoknak 20 dollárt adtak (kb. 5500 forint), aztán befektették őket az agyi aktivitásukat figyelő fMRI-gépbe, és különféle termékek képeit mutatták nekik, amiket ott helyben megvehettek a kapott pénzből. Ha nem kellett nekik semmi, megtarthatták a húszast. A Carnegie Mellon egyetem kutatói azt tapasztalták, hogy az agy fájdalomközpontja aktivizálódott minden egyes alkalommal, amikor az alanyok az árcédulákat meglátták, méghozzá annál nagyobb intenzitással, minél magasabb árat láttak. A fájdalomközpont aktivitása mindig akkor volt a legerősebb, amikor az illető eldöntötte, hogy megveszi az adott árut.

A tudósok szerint ez egy olyan agyi folyamat, amit az evolúció nevelt belénk a pénzrendszer kialakulása óta eltelt pár évezredben, a célja pedig az, hogy a fájdalomingerrel (amit persze nem konkrét fejfájásként érzünk, csak egy megfoghatatlan, tudat alatti kellemetlen érzés formájában) megvédjük magunkat a túlköltekezéstől - elvégre a modern társadalomban a túlélés alapja, hogy hónap végén is tudjunk kaját venni.

A témával kapcsolatos további kutatások és kísérletek azt is bebizonyították, hogy a szép új, ropogós bankjegyek kiadása jobban fáj, mint a rongyos-gyűrötteké, illetve hogy annál intenzívebb a fájdalominger, minél tovább látjuk az árat a vásárlási folyamatban. Ilyen szempontból egy taxis utazás a taxiórán ketyegő összeggel egy merő tortúra.

A legérdekesebb tanulsága a vizsgálatoknak azonban az volt, hogy a fájdalomszignál nem jön létre, ha kártyával fizetünk. Egyszerűen azért, mert a hitelkártyák nem léteznek elég régóta ahhoz, hogy az evolúció be tudta volna drótozni az agyunkba, hogy a kártya lehúzása is fizetés. Megfigyelték továbbá, hogy ha egy termékért ott helyben fizetünk, az fájdalmasabb, mintha jó előre rendeznénk a számlát, vagy utólag törlesztenénk. Vagyis az elővétel, a kártya, és a hitelre fizetés is egyfajta fájdalomcsillapító, és kikerüli az agyunk túlköltés ellen védekező mechanizmusát. Nem véletlen, hogy hitelkártya-adóssággal küzdő embereknek azt szokták javasolni, hogy tartsanak készpénzes diétát.

Ha nem is neurobiológiai részletességgel, de a jelenséget nyilván ismerik és ki is használják a kereskedelemben és a bankvilágban; nem véletlen a nagy igyekezet, hogy a készpénzről errefelé tolódjon el a világ pénzhasználata. Azt azért jegyezzük meg, hogy a többi indok egyébként jogos: a kártya kényelmesebb, egyszerűbb és biztonságosabb is, amellett hogy nem fáj a használata.