A feudális Japán nem az esélyegyenlőségről és a társadalmi mobilitásról volt híres. A legendás kardforgatók, a szamurájok például bármikor kivégezhették a közembereket, ha kedvük tartotta; gyakran így tesztelték, hogy elég éles-e a kardjuk. Ki gondolta volna, hogy ebben a tesztoszteronszagú, vérgőzös korszakban a nőknek is megengedték, hogy a férfiakkal együtt harcoljanak?

Pedig így történt. Az onna-bugeisa – a japán felső osztály soraiból kikerült nő - legalább olyan megbecsült tagja lehetett egy korabeli hadseregnek, mint maga Mijamoto Muszasi. Az onna-bugeisákat fegyverhasználatra is kiképezték, és a bushi (szamuráj) osztály tagjai voltak, így ugyanazok a jogok illették meg őket. A címben használt női szamuráj kissé leegyszerűsítő megfogalmazása annak, hogy tulajdonképpen mivel is foglalkoztak: a feladatuk az otthon és a család védelme volt.

De a japán nők már a szamurájok megjelenése előtt is képzett harcosok voltak. Tudták használni az olyan tradicionális fegyvereket, mint a naginatát , a kaikent, és ismerték a tantodzutszu, a tőrrel vívás csínját-bínját is.

Bár az onna-bugeisák nagy szolgálatot tettek olyan közösségekben, ahol kevés volt a férfi harcos, nem verőleányoknak képezték ki őket, voltak közöttük képzett diplomaták is. A II-III. században élt Dzingu hercegnő például a férje, Csúai császár halála után maga vezette a koreai megszállást, és vérontás nélkül meghódította a félszigetet; nem véletlen, hogy 1881-ben ő volt az első nő, akinek a képe rákerült egy japán bankjegyre. Tehát egyszerre tudták betölteni a harcos, a politikus és a diplomata szerepét – ha a Kill Bill O-Ren Ishii-jét képzeljük magunk elé, nem járunk annyira messze az igazságtól.

A japán eszme szerint a gyenge nő képe nem összeegyeztethető a harcos szerepével, néhány onna-bugeisának mégis saját klánja volt. Az 1180-1185-ig tartó Genpei háborúban harcolt egy híres onna-bugeisa, Tomoe Gozen, a Minamoto klán tagja is. Bár róla nem bizonyított, hogy valódi történelmi személy volt, a naginata harcművészetre gyakorolt hatása így is elvitathatatlan, és több, a szamurájokról szóló történetben is szerepel a Heike Monogatari-művekben.

Ezek után furcsának tűnhet, hogy az 1600-1868-ig tarto Edo-korszakban a nők folyamatosan visszaszorultak a politikából, a harcból és a közéletből. A férfiak eszközként (egész pontosan szülőgépekként) tekintettek a nőkre, nem harcostársként. A patriarchális vonal még a Meidzsi-restauráció idején is megmaradt. Bár a második világháború után a japán nők ugyanolyan jogokat kaptak, mint a férfiak – 1946-tól már szavazhattak is! –, a kereseti egyenlőtlenségek és a nők szerepéről vallott nézetek néha még a XII. századi történeteknél is lehangolóbb képet festenek.