A tragédiák sötét iróniája, hogy a legváltozatosabb formában és a legváratlanabb pillanatokban érkeznek. Egy ideális világban persze nem is lennének koncentrációs táborok, de egy néhány fokkal kevésbé ideálisban, ha már vannak, akkor a rabok szenvedése véget érne a felszabadításukkal. Valójában a táborokban átélt embertelen körülményekbe még a szabadulás után is rengetegen haltak bele.

A Bergen-belseni koncentrációs tábor Németország északi részén, Hannover és Hamburg között működött a második világháború alatt. Bár nem ez volt a legnagyobb vagy leghíresebb koncentrációs tábor, ez volt az egyik első, amelyről képeket is láthatott a világ, mert a britek lefilmezték a felszabadítás utáni állapotokat. A felvételekből egyébként Alfred Hitchcock rendezett dokumentumfilmet, amelyet hetven év után csak tavaly ismerhetett meg a szélesebb közönség.

A kiképzőtáborból lett hadifogolytáborból kialakított lágerben körülbelül 70 ezren haltak meg 1945-ig. Pedig eredetileg más táborokhoz képest sokkal jobbak voltak a körülmények, mert olyan zsidókat őriztek itt, akiket értékes fogolynak tartottak, és német hadifoglyokra akarták kicserélni őket. 1944-ben azonban, amikor a nácik már visszaszorulóban voltak, a keleti táborok kiürítése miatt rövid időn belül rengeteg új foglyot szállítottak át ide, és a tábor gyorsan túlzsúfolttá vált, a rabok pedig alig kaptak enni, és több járvány is kitört.

A britek végül 1945. április 15-én, harc nélkül szabadították fel a tábort. Már az is morbid, hogy közülük 35 ezret közvetlenül a felszabadítás előtt vagy már utána vitt el a tífusz. De még ennél is megrendítőbb, hogy sok kiszabadított rabot azért nem tudtak megmenteni a brit orvosok, mert olyan alultápláltak voltak, hogy a szervezetük nem tudott megbirkózni a nekik adott étellel.

Pedig az orvosok mindennel próbálkoztak. Két csapat is a helyszínre érkezett: 96 londoni orvoshallgató önkéntes és egy kutatócsoport. Utóbbi különböző diétákat állított össze, hogy a meggyötört rabokat kíméletesen feltáplálja. Először a katonáknak szánt marhakonzervet adtak nekik, de erről gyorsan kiderült, hogy teljesen alkalmatlan. Aztán zsírszegény tejjel próbálkoztak, ami már jobb volt, de még ezt se bírta el a hosszú ideje éhezők nagy része. Végül egy olyan speciális keverékkel etették őket, amelyet az 1943-as bengáli éhínség idején is bevetettek. Ez a rizses-cukros keverék azonban az európai étrendhez kevésbé passzolt, ezért pirospaprikát is hozzáadtak. Így már emészthetőbbnek bizonyult, és többen el is kezdtek felépülni.

Sokakon azonban még ez sem segített. A leggyengébbeket intravénásan próbálták táplálni az orvosok, de ezzel kénytelenek voltak felhagyni, mert a tű a náci orvosok injekcióit idézte fel, ezért hisztérikus reakciókat váltott ki. A tábor felszabadítása utáni hónapokban még további 14 ezer ember halt meg – feltehetően még így is sokkal kevesebben, mint orvosi segítség nélkül. A britek a német őrökkel tömegsírokat ásattak a temetetlen holttesteknek, majd a a járványok és a fertőzésveszély miatt az egész tábort porig égették.