Biztosan önnek is feltűnt már, hogy az antik görög szobrok sudár, feszes férfiábrázolásából kilóg a pénisz – pontosabban éppen hogy alig lóg ki, hiszen az izmos hellén férfitesteken általában pici és ernyedt hímtagok fityegnek. De mi lehet az oka, hogy a kor művészei ilyen mereven tartották magukat ehhez az ábrázolásmódhoz?

A visszafogott márványgenitáliák nem természetellenesen aprók, egyszerűen csak lankadt péniszeket ábrázolnak. Az áll a jelenség hátterében, hogy akkoriban más értékrend uralkodott, mint ma,és a nagy nemi szerv, illetve a merevedés egyszerűen nem képviselt olyan kitüntetett helyet az antik görög kultúrában, mint manapság. Sőt, nemcsak hogy nem azt tekintették a férfiasság zálogának, ha dagad a fallosz, hanem éppen hogy az apró péniszt tartották kívánatosnak, legalábbis művészeti ábrázolás tekintetében.

A nagy hímtagokat groteszknek vagy nevetségesnek tartották, és olyan kétes figurákat hoztak vele összefüggésbe, mint a bolondok, kéjencek, szatírok (nem csoda, hogy napjaink perverz péniszmutogatói a Dionüszosz kíséretéhez tartozó, nimfákat molesztáló buja lényekről kapták a nevüket), a barbárok és más állatias teremtmények, vagy a többi istenség által megvetett, örök merevedésre kárhoztatott Priaposz termékenységisten.

A petyhüdt pénisz ezzel szemben mértékletességet, önmegtartóztatást és intellektust sugárzott, így egy valamirevaló arisztokrata csakis ilyen ábrázolást kaphatott. A ronda és harsány, nagy péniszű szobrokat a kor közízlése lefitymálta. Apropó, fityma: az ideális görög férfiábrázolás a szerény hímvessző mellett az azt elfedő hosszú, elvékonyodó előbőrt is preferálta.

Mindez nem jelenti azt, hogy ne születtek volna nagy péniszű szobrok az antik korban. A görögöknél is találni elvétve ilyesmit, de a Pompei hamvai alól előkerült római péniszábrázolások között szemezgetve például több alkotás is tekintélyes darabokat vonultat fel.

Címlapkép: Poszeidon vagy Zeusz ábrázolás