A 21. század egyik legsúlyosabb globális problémája a klímaváltozás. A felmelegedés ellen sokan, sokféle eszközzel próbálnak tenni, abba most ne menjünk bele, hogy ezeknek mennyi gyakorlati hatásuk van. Mindenesetre ez is elképesztően nagy lépés előre ahhoz képest, hogy alig ötven éve a Szovjetunióban még egészen komoly tervek születtek a klíma mesterséges felmelegítésére.

A szovjetek (és most az oroszok) hatalmas földterülettel, és abban óriási ásványkincsekkel rendelkeznek. Csakhogy ezek nagy része Szibéria permafroszt által uralt területein van, és a betonkeménnyé fagyott talajba elég körülményes dolog olajkutat fúrni. A hatvanas években a Szovjetunió egyik vezető tudósa, a Sztálin-díjjal kitüntetett Pjotr Mihajlovics Boriszov egészen hajmeresztő tervet eszelt ki ennek a problémának az áthidalására. Nagy vonalakban úgy hangzott, hogy építsenek egy gigászi gátat a Bering-szorosba, aminek hatására megváltoznak az óceáni áramlatok, a trópusokról meleg víz áramlik az északi sarkvidékre, Szibéria felolvad, a Szovjetunió pedig hatalmas termőföldekkel, és rengeteg kitermelhető nyersanyaggal lesz gazdagabb. Ez nagyjából annyira hangzik őrültnek, mint egy James Bond-film főgonoszának világhódító terve, viszont mindenki komolyan vette, egészen addig, míg ki nem derült, hogy mennyibe kerülne.

Boriszov egy 70 kilométer széles, 60 méter magas gátat képzelt el, ami összekötné Alaszkát Kamcsatkával. A gigantikus vasbeton építmény funkciója az lett volna, hogy útját állja a tengeráramlatnak, és a gátra szerelt hatalmas propellerekkel átszivattyúzza a Jeges-tenger hideg vizét a Csendes-óceánba. Ezeket egy direkt erre a célra felhúzott 2000 megawattos, vagyis a mai paksi erőművel azonos kapacitású atomerőmű látta volna el energiával. Mindez a túloldalon megváltoztatja a Golf-áramlat nyomvonalát, és az Atlanti-óceánból meleg vizet juttat a sarkvidékre, három év alatt mintegy 145 ezer köbkilométernyit. A nagyjából hat és fél fokot melegedő víz felolvasztja a jégbe fagyott Szibériát, és az egész északi féltekére kellemes időjárást hoz. Legalábbis ez volt az elmélet.

A szovjet tudós tisztában volt vele, hogy mennyire grandiózus a terve, ezért nem is szászázalékosan szovjet projektként képzelte el, hanem a mesterséges klímaváltozás által érintett országokkal, az USA-val, Kanadával, Japánnal, és a skandináv országokkal közös vállalkozásként. Amerikában meglepően komolyan vették az ötletet, 1959-ben a Popular Mechanics magazin érdekes, bár kockázatos projektként írt róla, az 1960-as elnökválasztási kampányban pedig mindkét jelölt, Nixon és Kennedy is úgy reagált rá, mint olyan ötlet, ami mindenképpen megéri a további kutatásokat, és a szovjet-amerikai együttműködés kiterjesztését.

Boriszov becslése szerint a gát felépítése két évbe és 51 milliárd rubelbe került volna, ez mai pénzben számítva 138 milliárd dollárnak felel meg. Ami rengeteg pénz, de ha belegondolunk, pár évtizeddel később a nemzetközi űrállomás ennál kicsit még többől épült meg, és ma az Apple-nek nagyjából másfélszer ekkora a készpénztartaléka. Az építkezéshez végül a politikai akarat nem volt meg, Boriszov később keresűen úgy fogalmazott egy interjúban, hogy a világ vezetői annyira a fagyos politikai klíma felmelegítésére figyelnek, hogy észre sem veszik, hogy ha az időjárással tennék ugyanezt, az rögtön elhozná a világbékét és a globális jólétet.

A terv persze végül nem valósult meg, de ironikus módon ma a tudósok úgy számolnak, hogy a globális felmelegedés hatására Szibéria permafroszt alatt levő területe 30 százalékkal fog csökkenni 2050-re.