Benjamin Franklinnek elég sok mindent köszönhet a világ: ő találta fel például a villámhárítót és a bifokális szemüveglencsét, és az elektromossággal kapcsolatos kutatásai is sokat lendítettek a fizika tudományán a 18. században. Ezen felül ő volt az Egyesült Államok egyik Alapító Atyja, a Függetlenségi Nyilatkozat egyik szerzője, és az ő arcképe van a százdolláros bankjegyen. Azt viszont kevesen tudják róla, hogy megpróbált új nyelvet is alkotni a frissen született országnak, az angol leegyszerűsítésével és logikusabbá tételével.

Franklin az ábécével kezdte a nyelvreformot, sőt, az ábédével, mert a C betűt rögtön kidobta belőle. Minek van egyáltalán C betű? Hol sz-nek, hol k-nak kell ejteni, és mind a két hangra van már saját betű: az S és a K, amelyek egyértelműek és logikusak. A C máris repült az ábécéből, és így járt még öt másik, is: a J, a Q, a W, az X, és az Y. Viszont voltak olyan hangok is, amikhez nem tartozott betű a rendszerben, így azokat több betűvel lehetett csak leírni, Franklin ezekhez új betűket alkotott. Ilyen volt például az sh (a magyar s), vagy az angolban olyan jellemző, és minden kezdő nyelvtanuló által elátkozott th hang két verziója.

Végül hat kidobott, és hat hozzáadott betűvel az új amerikai ábécé így nézett ki:

A reformoknak ezzel még nem volt vége, Franklin minden nyelvtani szabályt leegyszerűsített, megszüntette a kivételeket, és bevezette, hogy minden szót fonetikusan kell leírni. A hosszú magánhangzókat pedig egyszerűen duplán leírt betűkkel jelezte, mint a mássalhangzóknál. Például azt, hogy "my dear friend", Franklin így írta:

myi diir frind

Bár ez első látásra egyáltalán nem egyértelmű, Franklin szerint mindez nagyban megkönnyítette a helyesírást, és az írás-olvasás tanulását is; a már írástudóknak pedig a feltaláló becslése szerint nagyjából egy hétbe telt az átszokás az új rendszerre.

Franklin 11 évet töltött az új nyelvtan kifejlesztésével, amit végül 1779-ben publikált. Nem mondhatni hogy nagy sikert aratott volna. Hiába nyilatkozott elismerően Franklin munkájáról maga Noah Webster, a híres nyelvész, aki később tényleg megreformálta az angol nyelvet (és akinek a nevét a Merriam-Webster szótárak őrzik a mai napig), hiába hangzott jól az érv, hogy a fiatal, független országnak saját nyelv dukál, az amerikaiak úgy voltak vele, hogy pont megfelel nekik az az angol, amit addig használtak.

Aztán később egyre nagyobb lett a különbség az amerikai és a brit angol között, és mára eljutottunk addig, hogy egy-egy keményebb akcentust már kölcsönösen meg sem értenek az óceán két oldalán a papíron ugyanúgy angol anyanyelvűek, így Franklin vágya a saját nyelvről félig-meddig valóra is vált.