1944 nyarán az amerikai haditengerészet egyik, csendes-óceáni hadszíntéren szolgáló tisztje a korallzátonyok felrobbantását felügyelte, amivel a flotta utat csinált a nagyobb méretű hadihajók számára. E. A. Gibson figyelmét nem a borzasztó környezeti pusztítás keltette fel (háborús időkben ilyesmivel nemigen foglalkozik az ember), hanem az, hogy a robbantások esetenként ijesztően nagy hullámokat indítottak el a vízen, hasonlóakat a földrengések okozta szökőárakhoz. Az 50 éves titkosítás alól 2000-ben feloldott katonai dokumentumok szerint így kezdődött az amerikai-új-zélandi szuperfegyver, a cunamibomba fejlesztése.

Közel egy évig tartottak a kísérletek Új-Zéland elhagyatott partszakaszainál, összesen 3700 bombát robbantottak fel, hogy kiderítsék, hogyan lehet a leghatékonyabban pusztító óriáshullámokat kelteni. A legjobban sikerült tesztekben 10 időzített vízalatti robbantással 10-11 méteres szökőárat sikerült létrehozni, ez pedig már elég jól hangzott ahhoz, hogy megfontolják a katonai alkalmazást. A célpont természetesen Japán lett volna, ahol a tengerparti városokban brutális pusztítást lehetett volna okozni a mesterséges cunamival.

Végül 1945 nyarán, amikor Manhattan-terv már közel járt az első atombomba megalkotásához, az amerikaiak jegelték a Seal (fóka) hadműveletet. A cunamibomba ekkor már 30 méteres hullámok keltésénél járt papíron; bár ezt a verziót a gyakorlatban sosem próbálták ki. Nagyjából kétmillió kilónyi robbanóanyagra lett volna szükség hozzá, pontosan kiszámított pozíciókban a tengerfenékre telepítve, és megadott sorrendben detonálva, a parttól 8 kilométerre. Ledobni egy-egy bombát két japán nagyvárosra egyszerűbben kivitelezhető, és biztosabb hatást ígérő megoldásnak tűnt.

Az új-zélandiak a titkos dokumentumok szerint egészen az 50-es évekig kísérleteztek a cunamifegyverrel, de sosem vetették be élesben.