Nézzen körül! Mit lát? Utasokat a villamoson, az ablakon túl pedig épületeket? Az irodában egy rakás kollégát, akik monitorjaik előtt püfölik billentyűzeteiket? Ahhoz, hogy ezeket az összetett képeket érzékeljük, agyunk minden egyes objektumot egyenként feldolgoz: a kolléga haját, a szemben ülő ember szemüvegét, az ajtót, a villamos ülését, és így tovább. Ezeket aztán egy nagy képpé dolgozza össze.

De nem mindenki képes erre: vannak olyan emberek, akiknek az agya képtelen összerakni a különböző darabokat. Ehelyett egyszerre csak egy dolgot vesznek észre környezetükből. Szó szerint nem látják a fától az erdőt. A jelenség neve szimultánagnózia, egy nagyon ritka idegrendszeri rendellenesség. Elsőként Rezső Bálint magyar neurológus írta le a jelenséget 1909-ben, róla nevezték el a Bálint-szindrómát is, amelynek része a szimultánagnózia. A szimultánagnóziának két fajtája van, az egyik esetben a beteg nem tud több tárgyat egyszerre észlelni, a másik nem tud egyszerre több tárgyra figyelni.

A Missouri Egyetemen végeztek egy kísérletet egy ilyen rendellenességben szenvedő önkéntessel. A nőnek mutattak egy képet, amelyen egy kisfiú sütit csen a konyhából, amíg az anyukája mosogat. Az önkéntes elsőként a függönyöket és az ablakot látta, semmi mást nem észlelt a képen. Nem sokkal később megint megmutatták neki a képet, akkor a gyereket látta a sütivel, de nem tudta leírni a képen lévő többi tárgyat, még a függönyöket sem, amelyeket pedig korábban már beazonosított. Az egyes elemeket tehát látja, ha egymás után mutatjuk meg neki a képet, de a teljes egészet soha nem képes összerakni.

Nem klasszikus esete volt ez a szimultánagnóziának, mert nem demencia vagy Alzheimer-kór miatt jött elő nála a jelenség (ahogy az általában lenni szokott), de ugyanazokat a tüneteket mutatta. A kutatóknak így remek lehetőségük nyílt tanulmányozni, mi lehet a gond az ebben szenvedőknél. A nő egyedül élt, és képes volt ellátni magát, főzött magára, az orvosok nem is értették, hogyan volt képes erre, aki például nem képes egyszerre a hűtő egész tartalmát látni. Arra gyanakodtak, hogy a nő agya teljesen öntudatlanul feldolgozza az információt, de ehhez a tudatos agyának nincs hozzáférése.

Öntudatlanul összerakja az agy?

El is végeztek egy tesztet, az úgynevezett Stroop-próbát  (ez a reakcióidőt vizsgálja: ha egy szín nevét más színnel nyomtatják, mint amit jelent, például kékkel írjuk le, hogy piros, akkor a szó színét hosszabb időbe telik azonosítani). A tesztben kis színes betűkből összeállított nagy betűket mutatnak az önkéntesnek. Ha az agy normálisan működik, akkor mindent lát, a kicsi betűket is és az ezekből álló nagy betűt is. A szimultánagnóziában szenvedő nő csak az apró betűket látta. Még akkor sem látta az összképet, amikor végigvezette az ujját a kisbetűkön, így sem tudta elolvasni a nagy betűt.

Van egy másik részfeladata is a tesztnek, meg kell nevezni, milyen színből tevődik össze a nagy betű. Ha tehát a betű R és piros kis R-ekből áll, akkor az alanyok hamarabb rávágják, hogy piros (angolban a red a piros), mint ha mondjuk kis zöld G betűkből (green, zöld) állítanak elő egy nagy piros R-t. A szimultánagnóziában szenvedő nő itt hasonlóan viselkedett, mint a többség, vagyis valószínűleg az agya tényleg összerakja az összképet, csak ez nem jut el a beteg tudatáig.

Agyunk nagyon sok mindent felfog öntudatlanul a körülöttünk zajló eseményekből, de csak a fontos dolgok jutnak el hozzánk. A koktélparti-hatás tökéletesen leírja ezt. Egy barátunkkal beszélgetünk egy buliban, egy távolabbi sarokban pedig két ismerősünk beszélget egymással. Ha hirtelen megkérdezik tőlünk, hogy mit mondott a két ismerős, valószínűleg nem fogjuk tudni. De ha a két ismerős közül valamelyik megemlíti a nevünket és a barátunk megkérdezi tőlünk, hogy ki említette a nevünket, valószínűleg meg tudjuk mondani, hogy férfi vagy női hangot hallottunk. Talán még néhány szót is fel tudunk idézni, ami a nevünk előtt elhangzott.

Ez úgy lehetséges, hogy agyunk valójában mindent feldolgoz, de csak akkor enged fókuszálni, ha szükséges, a nevünk például egy ilyen eset.