Nem lehetett könnyű a 18 és 19 századi New England-i lakosságnak átvészelni azt a szörnyű tuberkulózis (tbc) járványt, ami szinte megfékezhetetlenül tombolt az Egyesült Államok észak-keleti államaiban. Az 1800-as években a gümőkór okozta halálozások miatt volt kiugróan magas a mortalitási ráta a térségben: minden negyedik elhunyt tuberkulózisban – vagy ahogy akkoriban nevezték, sorvadásban – szenvedett.

Nem véletlenül nevezték sorvadásnak a fertőző, gyakran járványos – és sajnos napjainkban is jelenlévő – betegséget: a Mycobacterium tuberculosis nevű baktérium okozta kór elsősorban a tüdőt támadja meg, ahol gümőszerű gócok alakulnak ki, gátolva a légzőszerv rendes működését. Megfelelő orvosi kezelés híján gümőkből aztán a legyengült test többi részébe is átjut a fertőzés, hosszas gyengélkedéshez, a szervezet teljes leromlásához, majd a beteg halálához vezetve. A tbc gyakran megtámadja a központi idegrendszert (agyhártyagyulladás), illetve a nyirokrendszert és a vérkeringést is, ezek útján pedig a többi létfontosságú szervet is, a csontoktól a bőrig.

A cseppfertőzéssel könnyen terjedő, tüdőt megtámadó betegség főbb tünetei a mell- és hátfájás, láz, verejtékezés, sápadtság, valamint csillapíthatatlan, hetekig tartó köhögés, ami gyakran vér felköhögésével is jár. A beteg étvágytalanná válik, a hosszú ideig tartó, kezeletlen betegség a jelentős mértékű fogyással párosulva végül a beteg halálához vezet.

Sírból visszajárók

A kor egészségügyi színvonalát, a gyerekcipőben járó bakteriológiát, járványtant, az elterjedt népi kuruzsló módszereket tekintve ki lehet jelenteni, aki akkoriban tbc-s lett, halálra volt ítélve. New England iskolázatlan, elszegényedett területein pedig kétszer is meghalhatott.

Amerika keleti parti államaiban kétszáz évvel a hírhedt salemi boszorkányperek után is még jócskán éltek az európai gyökerű babonák, tévhitek, pogány népszokások. Ennek, és a súlyos gümőkórjárványnak együtt köszönhető annak a hiedelemnek a föltámadása, ami szerint egyes emberek haláluk után élőholttá válhatnak, és éjjelente sírjukból visszajárva az élők vérét szívva táplálkoznak, áldozataik pedig elsorvadnak, majd holtuk után maguk is vészívó szörnnyé, azaz vámpírrá változnak.

A hiedelemnek tökéletes táptalajt nyújtott a sápadtsággal, kóros fogyással, fizikai leépüléssel járó betegség, amiről nem sokat tudva a hosszú szenvedéstől és haláltól rettegő emberek csak annyit láttak, hogy szeretteik menthetetlenül elsorvadnak, majd távoznak az élők sorából. A középkori babona kézenfekvő megoldást kínált: vérszipolyok márpedig vannak, és a helyi közösségben kell keresni őket. (Itt kell közbevetni, hogy ekkor még nem a ma elterjedt vámpír névvel illették ezeket a képzeletbeli, hosszú szemfogú, vérivó szörnyetegeket, a szó széles körben a 19. századi gótikus rémtörténeteknek köszönhetően terjedt el.)

A néprajzkutató történészek több tucat jól dokumentált esetről tudnak, amikor New England-i farmerek vámpirizmusba vetett hitük szerint cselekedtek: felnyitottak olyan sírokat, amikben azt gyanították vámpír rejtőzik, és az ott talált holttesten elvégezték a vámpírok ellen hatásosnak gondolt praktikákat. A Massachusetts és Connecticut államokban leírt történetek szerint a holttesteket felvágták, belső szerveiket, elsősorban a szívet kivágták, és rituális körülmények között elégették, valamint a fejet gyakran el is választották a testtől.

A fertőzés természete szerint ezek a halottak általában saját, korábban elhunyt hozzátartozóik voltak, vagy a velük érintkező, szűkebb rokonság köréből kerültek ki. A konkrét esetekről korabeli feljegyzésekből, naplóbejegyzésekből, levéltári, városházi, anyakönyvi iratokból, újságcikkekből, családi történetekből, helyi legendákból állították össze a kutatók a képet, amit konkrét sírfeltárásokkal nyert bizonyítékokkal egészítettek ki. Az így kapott kép pedig azt mutatja, hogy az ugrásszerű ipari, társadalmi fejlődés kellős közepén sok New England-i számára az élet és a halál közti mezsgye egyáltalán nem volt olyan szilárd és belátható, mint napjainkban.

Mercy Brown balladája

Az egyik hírhedt eset a exeteri Mercy Lena Browné. A fiatal lány anyjától kapta el a betegséget, ami a Rhode Island-i család többi tagjára is átterjedt. Elsőként az anya halt meg, majd 1883-ban a kór végzett Mercy nővérével, és 1891-ben megbetegítette Mercyt és öccsét, Edwint is. Mercy 19 évesen, 1892-ben távozott az élők sorából, ami után a szomszédságban azt kezdték suttogni, hogy a család egyik tagja élőhalott lehet, aki visszajár a sírból, hogy Edwin vérét szívja. Két hónappal Mercy halála után az apa, George Brown felnyittatta elhunyt családtagjai sírjait. Felesége és idősebb lánya holtteste ekkorra már jócskán bomlásnak indult, így az ő esetükben nem állt meg a vámpírvád. Mercy teste azonban szinte teljesen híján volt a bomlás jeleinek – ami így utólag egyértelműen annak volt köszönhető, hogy őt egy talajszint fölötti koporsóban, egy meglehetősen hideg, fagyos kriptában helyezték nyugalomra. Az exhumálást végzők felnyitották Mercy testét, szívében és májában vért találtak, így összességében bizonyítottnak látták, hogy ő a vámpír, aki öccse vérét szívja éjszakánként. Mercy szívét kivágták, elégették, hamvait vízzel elkeverve megitatták öccsével, gyógyulást remélve a barbár kúrától. Edwint két hónappal később elvitte a gümőkór.

Mercy Brown bizarr története a szenzációra mindig éhes hírlapoknak köszönhetően országos ismertségre tett szert, és itt érdemes megemlíteni, hogy a lapokban megjelent tudósítások ihletésére Bram Stoker klasszikus rémregényének, a Drakulának egyik szereplőjét, a vámpírrá váló Lucy Westenrát Mercyről mintázta. (Persze azt se feledjük: Stoker regényétől datálhatjuk a vámpír diadalmenetét a popkultúrában.)

Magyar vámpírok

De ha már fentebb a vérszívókkal kapcsolatos néphitek, babonák európai gyökereiről volt szó érintőlegesen, álljon itt végezetül egy angolszász néprajz- és vámpírizmuskutatók által is ismert, magyar vonatkozású történet is, amiről “Magyar ellenszer vámpírok ellen” címmel Elek István fordításában lehetett olvasni a Galaktika XII. évfolyam, 3. számában (1983, 51., “a vámpíros szám”). A fordításban meg nem nevezett, egy az osztrák császári hadseregben szolgáló, Magyarország délkeleti részén állomásozó vallon tiszt beszámolóját olvasva azt látjuk, hogy a New England-i esetekre kísértetiesen hasonlító dolgok történtek arrafelé 1732-ben. Az angol nyelvű források szerint a vallon tiszt neve Cadreras gróf, és a lentebb leírt eset a Haidam nevű faluban történt, több más hasonlóval egyetemben.

Amikor a temesvári körzetben Kalocsa-Bács-i szálláshelyeinken voltunk, abból az ezredből, amelyikben zászlósként szolgáltam, meghalt két tiszt ebben a bágyadásban, és másokat is megtámadott ez a kór, és ők is elvesztek volna, ha ezredünkből az egyik káplár nem vet véget az ilyen megbetegedéseknek azzal, hogy a helyi lakosság által alkalmazott gyógyító szertartásokhoz folyamodott. Ezek fölöttébb szokatlanok, és ámbár csalhatatlan gyógymódnak tekintik őket, nem emlékszem, hogy valaha is láttam volna ilyeneket bárminő szertartásokban. Kiválasztanak egy fiatal fickót, aki ártatlan a lányoktól, azaz még soha nem hajtott végre nemi aktust. Felteszik egy fiatal csődörre, amelyik még nem hágott meg kancát, soha nem botlott meg, és amelyiknek szurokfeketének kell lennie, egyetlen fehér pötty nélkül. A mént a temetőbe vezetik, és ott ügetnek vele a sírok között keresztül-kasul, és az a sír, amelyen a ló még a bőségesen kimért ütlegek ellenére sem hajlandó átugrani, a vámpír sírja. Kinyitják a sírt, és egy jól táplált, kövér holttestet találnak benne, színe olyan egészséges, mintha vetett ágyban nyugodtan és boldogan aludnék. Egy éles ásó egyetlen csapásával levágják a fejet, mire vastag sugárban ömleni kezd az élénk vörös színű, meleg vér és megtölti az egész sírt. Könnyen vélekedhetnénk úgy, hogy egy vérmes alkatú és külsejű nagy, testes fickót fejeztek le. Amikor ezzel megvannak, visszahányják a földet a sírba, mire a betegség dühöngése azonnal megszűnik, és az ettől a kórtól szenvedők fokozatosan visszanyerik erejüket, pontosan úgy, ahogy hosszú betegség után a lábadozó talpra áll. Ugyanez történt a megbetegedett fiatal tisztjeink esetében is.

Ne maradjon le semmiről!

Facebook