Biztos önnel is előfordult már, hogy a beszélgetőpartnere éppen valami nagyon érdekes dolgot próbált elmagyarázni, de amikor összetalálkozott a tekintetük, hirtelen megtorpant vagy gyorsan félrenézett, hogy folytatni tudja a mondókáját. Ennek nem (feltétlenül) az az oka, hogy az illető hazudik, és szégyelli magát vagy fél, hogy lebukik. Hanem az, hogy valójában nem is olyan egyszerű mutatvány a beszédre és a szemkontaktusra egyszerre figyelni.

Azt már korábban is bizonyították a kutatások, hogy a szemkontaktus könnyen összeakadhat olyan kognitív funkciókkal, amelyek hasonló erőforrásokat használnak, például a vizuális képzelőerőt megmozgató feladatokkal: könnyebb valamilyen képet elképzelni, ha nem kell közben a másik szemébe is nézni.

Japán kutatók később azt is bemutatták, hogy a szemkontaktus vizuális ingere más jellegű, verbális feladatokat is nehezíthet. Ehhez egy kísérlet résztvevőinek egy képernyőn megjelenő idegennel kellett szembenézniük, miközben főneveket hallottak, a feladatuk pedig az volt, hogy ezekhez passzoló igéket mondjanak. Különböző nehézségű főneveket kaptak, ami a gyakorlatban azt jelenti, mennyire erősen társul ezekhez a főnevekhez egy-egy ige. A “tej” szóhoz például erősen társul az “iszik” ige, és dominánsabban, mint más igék, így könnyen felidézhetik az alanyok.

Az idegenek tekintete néha közvetlenül az alanyok szemébe nézett, néha más irányba. Amikor a tekintetek találkoztak, a szóalkotás lassabb volt, mint amikor az idegen tekintet félrenézett. Ez a különbség viszont csak a legnehezebb feladatoknál jelentkezett, amikor a megfelelő szó megtalálása nagyobb ráfordítást igényelt.

A kutatók szerint ez is azt támasztja alá, hogy a szemkontaktus nem közvetlenül a szóalkotás mentális folyamatát akadályozza, mert ebben az esetben mindenféle nehézségű feladatra ugyanolyan mértékben hatással lenne. A másik szemébe nézés az általánosabb kognitív erőforrásainkat veszi igénybe, amelyekhez akkor is nyúlunk, ha egy feladat már olyan nehézségű, hogy a területspecifikus erőforrásaink már nem bírnak vele.

A hétköznapokra lefordítva ez nagyjából azt jelenti, hogy egyszerű társalgásnál még nem okoz fennakadást a szemkontaktus, de ha komplexebb témákról beszélgetünk vagy nehezebben elmesélhető történeteket mondunk, szükség lehet a félrenézésre, hogy ne zökkenjünk ki.

Ez a felnőtteknek már automatikusan megy is, de a gyerekeknél még kevésbé természetes. Korábbi kutatások ki is mutatták, hogy segítheti a problémamegoldó képességeik fejlődését, ha megtanítjuk őket félrenézni gondolkodás közben.