1979. szeptember 22-én, helyi idő szerint hajnali háromkor az amerikai Vela 6911 műhold műszerei jellegzetes jelet fogtak az Atlanti-óceán déli részéről, valahol Dél-Afrika és az Antarktisz között félúton. A jel pontosan olyan volt, mintha egy 2-4 kilotonnás atombombát robbantott volna fel valaki (összehasonlításként: a Hirosimát romba döntő Little Boy 15 kilotonnás volt). A Vela rendszert pont erre tervezték: az 1963-as atomcsendegyezmény betartásának ellenőrzésére építették, ami betiltotta a kísérleti atomrobbantásokat víz alatt, a légkörben és a világűrben.

A Vela-műholdak 41 atomrobbantást észleltek az ominózus atlanti-óceáni eset előtt, és sosem tévedtek; a jel pedig most is pontosan ugyanolyan volt. Ilyen erős és gyors, impulzusszerű villanássorozatot kizárólag nukleáris robbanás tud létrehozni. A Puerto Rico-i Arecibo obszervatórium másodpercekkel a Vela által fogott jel után szokatlan zavart észlelt az ionoszférában; az amerikai haditengerészet SOSUS szonárrendszere pedig ugyanebben az időben vett egy erős, tompa puffanásszerű hangot a térségben.

Minden jel arra utalt, hogy valaki megsértette az atomcsend-egyezményt, és természetesen egyetlen ország sem vállalta magára a dolgot. A furcsaságok pedig csak ekkor kezdődtek.

Carter amerikai elnök vizsgálatot rendelt el, az amerikai légierő gépei átfésülték a környéket, de a műszereik nem találták nyomát annak, hogy atomrobbanás történt volna. Máig nem tisztázott okokból azonban a gépek nem vizsgálódtak olyan magasságban, ahol elvileg a levegőben mérhető lett volna a sugárzás. A következő év nyarára elkészült jelentés nem talált bizonyítékot arra, hogy valóban atomrobbanás történt volna, és azt a teóriát vetette fel, hogy egy mikrometeor találta el a műholdat, emiatt zavarodtak meg a műszerei átmenetileg. A további bizonyítékokat egyszerűen figyelmen kívül hagyták, és a légierő méréseire alapoztak, ami nem talált radioaktív nyomokat a helyszínen - igaz, nem is nagyon keresett. A jelentés részleteit titkosították.

Az ügy eltussolásának hátterében minden bizonnyal az állt, hogy ha sikeresen kinyomozzák, ki robbantott, az adott ország ellen minimum nemzetközi kereskedelmi szankciókat illett volna bevezetni. Márpedig a titkosszolgálati jelentések erősen arra utaltak, hogy a kísérleti robbantás egy közös dél-afrikai-izraeli projekt volt. Amerikában pedig éppen választási kampány zajlott, és Carter újraválasztási esélyeit két dolog rúgta volna erősen oldalba:

1. Ha az amerikai kormány beleáll egy Izrael elleni nemzetközi szankcióba, aminek ki tudja, milyen következményei lesznek a Közel-Keleten (alig pár hónappal járunk az egyiptomi-izraeli békeszerződés megkötése után!)
2. Ha az egyébként az atomcsend védelmezőjeként és a béke őreként tetszelgő amerikai kormány nem hajlandó beleállni az egyezmény megsértője elleni nemzetközi szankciókba

Az egyetlen megoldásnak az látszott, hogy az összes bizonyíték és a független kutatók felháborodása ellenére egyszerűen elkenik az ügyet. Carter ezzel együtt csúfosan elbukta az 1980-as választást. 22 évvel később, ha nem is a Vela-incidens kezeléséért, de megkapta a béke Nobel-díjat.

Izrael a mai napig nem ismerte el hivatalosan, hogy vannak atomfegyverei. Azután sem, hogy 1986-ban egy technikus kiszivárogtatta a brit sajtónak az izraeli atomprogram részleteit, adatokkal, dokumentumokkal, fotókkal. A szivárogtatót a Moszad ügynökei még a cikkek megjelenése előtt elrabolták, hazaárulásért 18 évet ült börtönben.