Már óvodásként megtanuljuk, hogy a ronda hernyókból lesznek a gyönyörű pillangók. Persze a kirakós fajátékok és a mesekönyvek kihagynak egy-két részletet, például azt, hogy az egész sztori a petével kezdődik, abból fejlődnek ki a hernyók, amelyek aztán egy falánk ámokfutás során egyre nagyobbra és nagyobbra nőnek, mígnem a végén bebábozódnak.

A mesék itt megint ugranak egyet az időben, és rögtön a lepke előbújásával folytatódnak.

Nagyon is érthető, hogy a mesék sohasem feszegetik ezt a kérdést. A hernyó ugyanis először megemészti magát, olyan enzimek kibocsátásával, amelyek feloldják a testszöveteit.

Ez a gusztustalan dzsuva nem teljesen homogén, vannak benne szervezett sejtcsoportok (ezek például a szívhez vagy az idegrendszerhez tartoznak), amelyek túlélik az önemésztés folyamatát. Ezek a sejtcsoportok már a hernyóban kialakulnak, belőlük lesznek a rovar felnőttkori szervei.

Persze ezek még mindig inkább horrorfilmkellékek lehetnének, mintsem egy szivárványpónis tündérmese díszletei. A sejtcsoportok aztán a bábban fejlődnek tovább, és a metamorfózis végére összeáll belőlük egy-egy szerv, mondjuk egy szárny, egy szem vagy egy láb. A muslica szárnyának kezdő sejtcsoportja például nagyjából 50 sejtből áll, ebből épül fel szép lassan a nagyjából 50 ezer sejtből álló szárny. Hogy melyik szervkezdemény mennyire marad meg a hernyó önemésztésében, az fajonként változik, de általánosságban igaz, hogy a bábban nem egy félig hernyó, félig rovar hibridet találunk, hanem sokkal inkább egy félig trutyi, félig rovar masszát.