Kezdjük azzal, hogy van két nép, akinek első kézből szerzett tapasztalatai vannak az atombombák harci alkalmazásáról: az USA a felhasználó, Japán pedig szenvedő félként tanulta meg, milyen az, mikor egy (aztán még egy) város eltűnik egyetlen robbanásban.

De a hirosimai és nagaszaki tapasztalatok helyben maradtak, az, hogy egy oda-visszavágó alapon szervezett nukleáris konfliktusnak milyen következményei lennének, valóban nincs benne talán annyira a köztudatban, és ezért is lehet, hogy Trump maga sem tudja, mi lenne. Pedig a megoldás baromi egyszerű: csak el kell olvasni, mit írt a témában az 1986-ban készült kutatás.

Fred Solomon és Robert Q. Marston közösen jegyzett tanulmányának címe: A nukleáris háború egészségügyi következményei, és ezzel nagyjából össze is foglalják azt, amit aztán tizennyolc oldalon keresztül részleteznek. Persze már a bevezetésben is írják, hogy természetesen már az atombomba feltalálása óta tudja mindenki, hogy az atomháború nem lenne egészséges dolog, de az összes lehetséges forgatókönyvet nem vázolták fel korábban, pedig az segítené a pontosabb kép kialakítását a civil lakosság és a döntéshozók fejében egyaránt.

A száraz nyelven, érzelemmentesen megfogalmazott irat több szempontból is vizsgálja a lehetséges következményeket, és valóban alaposan végigmegy a bombák felrobbanásától az emberi civilizáció összeomlásáig, mégpedig teljesen logikusan, érthetően, pártállástól függetlenül belátható, egymásból következő lépésekben. Mármint önmagában azt nem nehéz belátni, hogy egy több tucatnyi nukleáris robbanófej részvételével lefolytatott csapás-válaszcsapás baromi pusztító lenne, de érdemes végignézni, pontosan hogy is történnének a dolgok.

Fény, forróság, aztán hideg

Alapvetés, hogy egy atomháború (és mostantól mindenféle nukleáris fegyvert atombombának fogunk hívni az egyszerűség kedvéért) számtalan különféle halálnemet kínál fel az emberiségnek. Meghalhatunk úgy, hogy

• elégünk a robbanás hőjében;
• elégünk a mellékhatásként keletkező tűzviharokban;
• széttép minket a lökéshullám;
• agyonnyom minket a ránk dőlő épület
• megfulladunk a keletkező mérges gázokban;
• satöbbi.

A tanulmány szerint egy egy megatonnás bomba nagyjából négy kilométeres körben pusztítana el nagyjából minden életet, de a robbanás szele által felkapott törmelék és üvegdarabok még a robbanás epicentrumától 18 kilométerre is komoly sérüléseket okozhatnának. Érdekesség, hogy a tanulmány szerint a sebesültek száma az epicentrumhoz közel, tehát úgy 12 kilométeres körben nem lenne jelentős, ugyanis aki nem halna bele a robbanásba, azt felemésztenék a 90-100 kilométeres szelekkel tomboló tűzviharok. A városok utcáin öngerjesztő folyamatként végigsöprő jelenség ráadásul nemcsak elégetne mindent, ami az útjába kerül, de ahová nem mérges gázokat eregetne, onnan kiszívná az égéshez kellő oxigént, megfojtva a nem elég jól szigetelt óvóhelyre menekülőket.

Kicsit talán túlegyszerűsítve úgy lehetne összefoglalni, áll a tanulmányban, hogy 150 négyzetkilométeres területen, tehát a bomba origójától számított 7 kilométeres körben egy megfelelően sűrűn lakott nagyvárosban mindenki meghalna, ha nem a robbanásban, akkor a robbanás közvetlen következményeként. Ha ehhez még hozzávesszük, mennyi törmeléket lökne szét a lökéshullám, elmondható, hogy 10 kilométeres körben nem lesz jellemző, hogy túlélőket találnak majd az esetleges mentőcsapatok.

Túlélni sem jobb

A tanulmány fennmaradó része azzal foglalkozik, mi történik azokkal, akik esetleg túlélik a robbanásokat, és pár mondat után kiderül, hogy könnyen lehet, egy világméretű konfliktusban ők járnak rosszabbul. A robbanásokban keletkező, elképesztő mennyiségű korom (az elégett emberekből, épületekből, növényekből és egyéb anyagokból) egy része olyan vastagságú felhőréteget hozna létre a felsőbb, lassabban öntisztuló légrétegekben, melyek kitakarnák a napsütés legnagyobb részét, ezzel akár 20-40 Celsius-fokos átlaghőmérséklet-csökkenést okozva világszerte egy héten belül. A hőmérséklet-különbség miatt óriási szelek támadnának, komolyan felerősítve az időjárási anomália mellékhatásait, melyeket összefoglaló néven csak nukleáris télként emlegetnek a kutatók.

A nehéz időjárási körülmények mellett a túlélőknek a sugárzás okozta mellékhatások egész sorával is meg kell küzdeniük. Azok, akiket nem ér akkora sugárterhelés, hogy az első néhány napban belepusztuljanak, jó eséllyel önmagába a sugárzásba nem halnak bele néhány hónapon vagy éven belül, de ez nem jelenti, hogy a radioaktív szennyezés szerepe itt meg is áll. A megfigyelések szerint a Japánt ért támadás túlélőinek immunrendszere még 30 évvel a robbanások után sem állt teljesen helyre, a szervezet immunválasza a védőoltásokra sem olyan erős (ha egyáltalán létrejön) – tulajdonképpen kicsit olyan lenne az egész, mintha a rákbetegségek kezelésénél használt sugárterápiát kapná meg mindenki. Érdekesség, hogy önmagában a sugárterhelés még nem is túl halálos, ellenben ha valami komolyabb sérüléssel, például másodfokú égési sérülésekkel párosul, az addigi 12 százalékos halálozási arány rögtön 75 százalékra ugrik (bár ezeket az adatokat kutyákon figyelték meg).

A bombák ionizáló sugárzása mellett lenne még más sugárzás is, amivel számolni kéne: a robbanások által elpusztított ózonpajzs lyukain beömlő UV-sugárzás. A tanulmány szerint ez sem tenne jót az immunrendszernek, plusz rákos megbetegedéseket, látáskárosodást, és nem mellesleg a növényi élet komoly károsodását hozná magával. Ez egyenesen vezetne a következő programponthoz, az alultápláltsághoz, hiszen ha valaki próbálna is növényeket termeszteni, nem nagyon tudna. Az egyes országoknak van ugyan valamilyen szintű élelmiszerkészlete, de ez 1986-ban az USA-ban talán egy évre lett volna elég, máshol csak napokig élne meg a nép a felhalmozott készletekből.

A termelés ráadásul ma már nem csak abból áll, hogy a farmer vet, arat meg állatot nevel, a mezőgazdaság a fejlett(ebb) országokban elképesztően bonyolult, összetett iparág, termelő, feldolgozó, elosztó és egyéb területekkel, ráadásul a működés alapját az a nehézipar és vegyipar adja, mely békeidőben sem mindig működik gondoktól mentesen, pláne egy atomcsapás után.

Ráadásul ez még akkor is csak sovány vigasz lenne, ha a teljes pusztulás nem vinné magával a szállítmányozást, a tömegközlekedést, a rendfenntartást és úgy általában minden közszolgálati rendszert, amelyre a modern társadalmak épülnek. A tanulmány kiemeli, hogy sok egyéb dolog mellett megszűnne a pénzrendszer, a jogrendszer helyét valószínűleg a túlélés ösztöne és az erőszak venné át, a modern termelés helyett pedig évszázadokkal ezelőtti technikák használatára kényszerülnénk. Hamar elfogynának a működő mezőgazdasági gépek, nem lenne meg a műtrágyázás és a vegyszeres gyom- és kártevővédelem alapja, de még az öntözés is problémákba ütközne. Az atomháborút követően lecsökkenne a mezőgazdasági szempontból használható csapadék mennyisége, a vízkészletek legnagyobb részét beszennyezné a nukleáris csapadék, a víz olyan izotópokkal lenne tele, melyek felezési ideje 28-33 év körül van.

A láncreakciót segítené, hogy valószínűleg a világ gabonatermelésének javát adó fejlett országok, vagyis az USA, Kanada, Oroszország, az EU és a fejlettebb keleti országok területén lenne a legnagyobb pusztítás, így a háborút magát könnyebben megúszó, ma fejlődő területeknek hívott országok jelentős importlehetőségektől esnének el. Közben a csökkenő mennyiségű és romló minőségű nyersanyagok miatt szokványossá válna az alultápláltság és a vitaminhiány, a közegészségügyi ellátás megszűnésével újra halálos betegséggé válna sok olyan dolog, amiről az átlagember ma már nem is tudja, hogy létezik.

A leszerelés az út, nem a fejlesztés

Túlzás nélkül állítható, hogy összességében megszűnne a mai értelemben vett modern élet, könnyen lehet, hogy akár az emberi faj maga is kipusztulna. Ezért sem meglepő, hogy magára valamit is adó ország évtizedek óta nem az atomfegyverek fejlesztésében, hanem az általános érvényű leszerelésben, de legalábbis az atomstopban látja a jövőt. Az USA és más vezető nagyhatalmak példamutatása nélkül az atomfegyverek gyártására képes kisebb, instabil politikájú országok, például Irán, Izrael, India és Pakisztán vagy épp Észak-Korea féken tartása is bonyolultabb lehet, a következményekbe még belegondolni is nehéz.

Pontosan emiatt született amúgy az 1986-os tanulmány is. Rossz belegondolni, mi történne az emberiséggel egy atomháború után, de muszáj, hogy legalább gondolatkísérletek szintjén tudjuk, mire számíthatunk, ha másért nem, hát azért, hogy mindenki, még a legmagasabb szinten ülő vezetők is tisztában legyenek azzal, hogy nincs olyan helyzet, amelynél az atomcsapás opcióként szerepelhet a megoldások között.