Mi az? Száz méter hosszú, ötszáz tonna, negyvenméteres szárnya van, nyolc hajtómű húzza 550 km/órás sebességgel pár méterrel a vízfelszín fölött, és képes akár hat atomtöltetet is célba juttatni? A választ úgy is meg lehet fogalmazni, hogy a huszadik században nem csak a náci Németország fegyverfejlesztő tudósai álltak elő elképesztő tervekkel; a szovjet mérnököknek sem kellett a szomszédba menni egy-két elszállt ötletért.

A hatvanas években, a hidegháború derekán járunk, amikor a világ két vezető szuperhatalma egymásra licitálva ügyködött azon, hogy a lehető legtöbbféle és leghatékonyabb tömegpusztító fegyvert sorakoztassa fel a másikra irányítva. Az amerikai és szovjet nukleáris fegyvereket hordozó stratégiai bombázók, atom-tengeralattjárók, interkontinentális ballisztikus rakéták hadrendjéből mindenképp kitűnnek az úgynevezett ekranoplánok.

A szovjet járműtervező mérnökök mindig is szívesen kísérleteztek a keréken, szárnyon túlmutató megoldásokkal, a légpárnás és hordszárnyas járművek egész sora bizonyítja e téren rátermettségüket. Ezen a vonalon készült a legnagyobb titokban a Kaszpi-tengeri Speciális Kutató- és Fejlesztőközpont dokkjaiban néhány párnahatást kihasználó monstrum, azaz olyan hajó-repülőgép hibrid, ami a talaj vagy vízfelszín fölött képes nagy sebességgel haladni, a szárnya alá szorított nagy nyomású légréteg fokozott fölhajtóerejének köszönhetően.

Az ekranoplán nem hajó, nem szárnyashajó, nem repülőgép, nem hidroplán, de még csak nem is repülő csónak, hanem „dinamikus légpárnás hajó”, ami a határfelületi hatást (aerodinamicseszkij ekran) kihasználva repül. Az angolszász szakirodalom ground effect vehicle (GEV) vagy wing-in-ground-effect (WIG) néven nevezi ezeket a furcsa járműveket, de az ennél sokkal jobb hangzású ekranoplán szerencsére jóval elterjedtebb.

A hatvanas évektől megépített, a Kaszpi-tengeren tesztelt ekranoplánok közül is kiemelkednek a Luny-osztályú „repülőhajók”, amikből összesen nyolcat terveztek a szovjet haditengerészet részére, de végül csak egy, a 903-as számú, MD–160 hadrendi jelzésű épült meg teljesen a nyolcvanas években. A 74 méter hosszú, 380 tonnás gépet nyolc, közvetlenül a pilótafülke után, a törzs két oldalán elhelyezett Kuznyecov NK-87 turbóventilátoros hajtómű gyorsította 550 kilométer/órás sebességre. Az ekranoplán törzsén hat rakétaindító csövet helyeztek el, amik nukleáris robbanófejjel rendelkező irányított rakéták indítására is alkalmasak voltak. A Luny-osztály nem volt kicsi, és part menti csapásmérő fegyverként kellően elrettentő hatást is keltett, de felmenője, az először 1966-ban repült KM (Корабль-макет, azaz Kísérleti Hajó) túltett rajta, nem véletlenül nevezte az amerikai hírszerzés ezt a gépet Kaszpi Szörnynek (Kaspian Monster, utalva az orosz KM rövidítésre), amikor meglátták az első, kémműhold által készített fotót róla.

A Szörnyet 1964–65 között tervezte Rosztiszláv Alekszejev tervezőirodája, és megépítésekor a világ legnagyobb repülő szerkezete volt (azóta is csak az An–225, a Mrija haladta meg méreteiben). A szárnya fesztávolsága nem volt éppenséggel nagy, csupán 37,6 méter, de a gép hossza 92 méter volt, és 544 tonnát nyomott. Összehasonlításképp: a leghosszabb utasszállító gép, a Boeing 747-8 Intercontinental csak 76,4 méter hosszú és maximális felszálló tömege 447 tonna, míg a 84 méter hosszú Mrija 600 tonnát nyom.

A szovjet haditengerészetnél szolgálatba állított Kaszpi Szörnyet tíz sugárhajtású hajtóműve 500 km/órás, folyamatosan tartható sebességre is fel tudta gyorsítani, de üzemanyag-felhasználás szempontjából optimális sebessége sem volt kevés: 430 km/óra. Legnagyobb sebessége 650 km/óra volt, de állítólag 740 km/órával is képes volt repülni. Repülési magassága 4-14 méter volt, és egy tankolással 1500 kilométert is meg tudott tenni. Azt biztos, hogy a KM nem volt mindennapi látvány: tíz hajtóműve közül négyet-négyet a törzs legelején, kétoldalt, a pilótafülke mögötti részen helyeztek el, míg kettőt a függőleges vezérsíkon, a jellegzetes V-t formázó vízszintes vezérsík alá szereltek. Induláskor a kiáramló forró gázok valóságos felhőbe burkolták a gépet, a tíz turbojet hajtómű üvöltése mai füllel valószínűleg súrolta az elviselhetetlenség határát.

A Szörnyet elsősorban csapatszállítónak tervezték, de mint mentőhajó is nagy reményeket fűztek hozzá. A dizájn azonban nem volt tökéletes, 15 évig tesztelték a Kaszpi-tengeren, míg végül 1980-ban pilótahiba következtében össze nem tört. Az elsüllyedt gépet súlya és méretei miatt ki sem tudták emelni, így a szovjet beltenger lett végső nyughelye.

1972-ben készült el az első hadrendbe állított ekranoplan, az Orljonok (Sasfióka), ami kisebb és könnyebb volt a Kaszpi Szörnynél, azonban 2000 méterig fel is tudott emelkedni a levegőbe, és 200 katona vagy két harckocsi szállítására volt képes. Összesen öt épült belőle. A méreteiben a Kaszpi Szörnyhöz méltó, atomcsapásra is képes utód, a Luny-osztályú ekranoplán 1987-ben állt szolgálatba, de a Szovjetunió összeomlása, a projekt finanszírozási gondjai miatt a kilencvenes években kivonták a szolgálatból, és máig egy Kaszpi-tengeri haditengerészeti kikötőben rozsdállik. Azóta időnként lábra kapnak olyan hírek, az orosz védelmi minisztérium újraindítja a projektet, vagy épp ellenkezőleg: esze ágában sincs feltámasztani a kaszpi szörnyeket. Legutóbb 2015-ben, a MAKS légi bemutatóról érkeztek olyan információk, hogy a Luny-osztály nyomdokaiba lépve ismét építenek hatalmas katonai célú ekranoplánokat, míg egy 2016-os hidroaviatikai kiállításon bemutattak több tervet egy kutató és mentő ekranoplán építésére.