Amennyire biztos volt Adolf Hitler az árja faj felsőbbrendűségében és mitikus legyőzhetetlenségében, ugyanannyira bízott is a második világháború megnyerésében, amihez a Harmadik Birodalom csodafegyverei, a Wunderwaffe összefoglaló néven ismertté vált elképzelések és prototípusok biztosították volna a szükséges technikai fölényt.

A náci Németország tudósai és mérnökei által tervezett, hamvába holt vagy éppen megvalósult, zseniális és bizarr, őrült és még őrültebb csodafegyverek közül az egyik leginkább megalomán és egyben legeszementebb szerencsére örökre terv maradt, noha elviekben, ha kellően hosszú idő – több évtized – állt volna a nácik rendelkezésére, akár meg is építhették volna. Az űrből pusztító halálsugár úgy hangzik, mintha egyenesen egy filléres fantasztikus regényből nyúlták volna az ötletet, pedig a napágyú gondolata így vagy úgy, de már évszázadok óta foglalkoztatja az háborúzó emberiséget.

A középkori eredetű legenda szerint már az ókor neves görög tudósa, feltalálója, Arkhimédész is kísérletezett olyan tükrös fegyverrendszer megalkotásával, amivel a nap sugarait megfelelően fókuszálva fel lehet gyújtani például egy támadó flotta hajóit.

Bár a legutóbbi ókortörténeti kutatások szerint a szicíliai Szirakuza ostrománál nem e módszerrel kényszerítették hátrálásra a támadó rómaiakat, maga az ötlet azóta is tartja magát. A középkor vége felé John Napier skót matematikus Titkos találmányok című 1596-as könyvében olyan hatalmas tükör megalkotásáról ír, amivel össze lehet gyűjteni a nap sugarait és a jól fókuszált nyalábbal felgyújtani a Skóciára támadó ellenség hajóit, legyenek azok bármekkora távolságra.

1929-ben Hermann Oberth, nagyszebeni születésű német fizikus, a rakétatechnológia egyik atyja olyan körgyűrű alakú, békés célú űrállomást tervezett, aminek közepén egy 100 méter átmérőjű konkáv tükör juttatta volna napfényhez szükség szerint a Föld bizonyos területeit. Oberth az 1923-as “Die Rakete zu den Planetenraumen” (Bolygóközi űrrakéta) című könyvében vázolt űrállomástervet fejlesztette tovább a tükörrel, amivel egyebek mellett nagyvárosok éjszakai világítási gondjait látta megoldhatónak, de az Északi-sark lakhatóvá tételét sem zárta ki a lehetőségek közül.

Oberth ötletét gondolta tovább Herman Potočnik szlovén rakétamérnök, aki szerint azonban a hatalmas űrben épített tükrök leginkább félelmetes fegyverként jöhetnek szóba. A Hermann Noordung néven publikáló mérnök szerint több kilométer átmérőjű, napsugárzást koncentráló tükrökkel még az acélt is meg lehetne olvasztani a föld felszínén, a hamuvá porladó ellenséges haderők pedig minden eddiginél könnyebben elsöpörhetőek lennének.

Nem meglepő, hogy a náci Németország tudósai is fantáziát láttak a Föld körül keringő Napágyúban. A II. világháború évei alatt kezdtek komolyan dolgozni a terveken. Úgy számolták, hogy a Földtől 8200 kilométerre keringő, 9 négyzetkilométeres felületű nátriumbevonatú tükörrel egy egész város elpusztításához elegendő napenergiát tudnának a Föld felszínére fókuszálni.

A gigantikus űrfegyver megépítése – illetve az ehhez szükséges további technológiák kifejlesztése – a tudósok becslései szerint 50-100 évet vett volna igénybe. Tekintettel arra, hogy a német fegyver- és rakétatechnológia meglehetősen fejlett volt, V-2-es ballisztikus rakétáik működőképes csapásmérő fegyverré váltak a háború végére, nem tűnik annyira hagymázas elképzelésnek a náci halálsugár terve. Szerencsére a II. világháború nácik számára kedvezőtlen kimenetele megakadályozta a tervek akárcsak kezdeti lépéseinek megvalósítását is.

A háború után az 1945. júliusi Life magazin számolt be elsőként a halálsugárról “A német űrtükör” címmel. Az Egyesült Államok hadseregének szakértői elfogott német tudósok beszámolói alapján rekonstruálták a terveket, amik szerint rakétákkal följuttatott, előregyártott elemekből rakták volna össze a belül üreges, emberek számára lakható részekkel kialakított űrállomást. Az enyjén konkáv felületet nátriummal vonták volna be, ami a Földön ugyan rendkívül reakcióképes alkálifém, de oxigénmentes környezetben stabil, jó fényvisszaverő képességű ezüstös anyag, így tökéletesnek gondolták a célra. A tükör mozgatását a hátoldalára szerelt kis rakétamotorokkal látták megoldhatónak, az űrállomás személyzete pedig mesterségesen megvilágított kertekben tököt termesztett volna, hogy eképp biztosítsák a maguk számára a szükséges oxigént.

Az persze erősen kérdéses, hogy valóban meg tudtak-e volna építeni a németek egy ilyen gigantikus fegyvert, amennyiben megnyerik a háborút, és rendelkezésükre áll a Föld minden erőforrása és szürkeállománya. Talán száz év alatt, talán igen, de sokkal valószínűbb, hogy közben rájöttek volna ők is, hogy egy egyszerű optikai törvényszerűség miatt nem működött volna fegyverként az általuk tervezett hatalmas tükör. Pusztító erejű, kis területre koncentrált fénysugarat ugyanis az általuk tervezett nagy távolságból csak úgy lehetne előállítani, ha a fény forrása pontszerű. A Napunk viszont ebből a szempontból nézve nem pontszerű, hanem korong alakú fényforrás, sugarai csaknem párhuzamosan esnek be, így a náci űrtükörrel vetített kép is korong lenne, azaz nagy területen szóródna szét az energiája. (És minél nagyobb fókusztávolságú a tükör, annál nagyobb a vetített kép.)

Mindebből következik, hogy ha megépült volna a náci űrtükör, az arról a Földre eljutó fény legfeljebb némi langyosodást okozott volna a célzónában. Eljátszva egy alternatív történelem gondolatával, ha ez az apró fizikai korlát valamiképp csak a tükör megépülése után derült volna ki, akkor nem túlzás elképzelni, hogy a kriogén kapszulájában tajtékozó Hitlerről szóltak volna a birodalmi néprádió aznap esti hírei.