Ma, amikor még a legszegényebb hadseregek is odafigyelnek arra, hogy a katonáik a lehető legkényelmesebb, a környezetbe valamelyest beolvadó egyenruhát kapjanak, nehéz elhinni, milyen alapvető ostobaságokat követtek el a tervezők az elmúlt másfél évszázadban. Alapvető ostobaságokat, melyek többsége rengeteg ember életébe kerültek, míg végre mindenki rájött, milyen fontos az, hogy ne akadályozzák és ne fessék meg célpontnak se szerencsétlen bakákat.

A hadseregek az 1700-as években kezdtek egyre inkább törekedni arra, hogy az egyes csapategységeknek könnyen azonosítható színekből és ruhadarabokból álló egyenruhát adjanak, mely sokkal inkább az azonosíthatóságot, semmint a harcolók kényelmét szolgálta. Ez már az európai hadszíntereken is sokszor okozott hátrányt, de az észak-amerikai erdőkben a sokkal inkább a helyi viszonyoknak megfelelő ellenséggel szemben sokszor hátrányt okozott a rengeteg gombbal, magas és kemény gallérral, kényelmetlen csizmával kiegészített, és persze rikító színekben pompázó egyenruha. Az amerikai csatatereken nemcsak az indiánokkal kellett persze számolni, a brit gyarmatbirodalom az elszakadni próbáló telepesekkel is az Európában bevett egyenruhában harcolt. A hesseni lovasság például itt sem mondott le magas szabású sisakjairól és az azokat még kényelmetlenebbé és alkalmatlanabbá tevő sisakdíszeiről. Ezek a csillogó fém kiegészítők nemcsak beakadtak és zajt csaptak az erdőben, de tökéletes viszonyításként szolgáltak az amerikai lövészeknek arról, hova is érdemes célozni.

De a hesseni lovasság nem az egyetlen egység volt, aki nem öltözött az alkalomnak megfelelően: a britek híres vörös kabátja a franciáknak adott korábban nem is gondolt előnyt: rejtőzködni sem lehetett vörösben, de a a mellkason keresztben elhelyezett, széles fehér pántok szó szerint két lábon járó céltáblává változtatták a brit katonákat. Ennek ellenére az egyenruha még sokáig, a 19. századig nem változott érdemben, míg a csökönyös hadvezetés végre belátta, mekkora marhaság fehér kereszttel áthúzott vörös lőlapnak öltöztetni az embereket. Ez persze nem jelentette, hogy a brit hadsereg ne követte volna el ugyanezt a hibát az első világháborúban: a Gallipolinál harcoló egységek külön karszalagot kaptak, hogy megismerjék egymást a harcmezőn. Lehet tippelni, vajon a szemben álló törököknek feltűnt-e ugyanez.

Érdekesség, hogy a franciák pantalon rouge nevű, vörös nadrágja még az első világháborút is látta annak ellenére, hogy már 1912-es balkáni háborúkban látszott, hogy a ruhadarab egyértelműen életekbe kerül. Az akkori hadügyminiszter, Adolphe Méssimy próbálta kivonni a nadrágot a rendszerből, de a korabeli lapok komoly hadjáratot indítottak az ötlet ellen, mert sem a jó ízlés, sem a nemzeti büszkeség szempontjai alapján nem tartották elfogadhatónak a váltást – így a francia katonák vörös gatyában léptek be az első világháborúba, és még ezrek haltak meg, mire végre sikerült keresztülverni a váltást.

Az első világháborúval kapcsolatban közhely, hogy elképesztő fejlődési ritmust indukált, annyira, hogy ez az egyenruhákra nézve is igaz. Sok hadsereg csak ekkor döbbent rá, mennyire nem a modern viszonyoknak megfelelő felszerelésben küldi ki a frontra a katonáit. A leglátványosabb talán a sisakok fejlődési íve volt: a német és osztrák-magyar csapatok már az első években is fém, a fej nagy részét védő sisakban, a stahlhelmben törtek előre. A britek szintén fémből készült sisakkal próbálták megvédeni a katonáikat a lövedékektől és repeszektől, de a mélytányérra hasonlító forma miatt sokan abba haltak bele, hogy a fejük oldala és hátulja nem volt elég védett. De ők még mindig jobban jártak, mint a franciák, akik sokáig helyre kis kalapokban próbáltak keresztülvágni a lövészárkok közti senki földjén.

Persze nem mindig a divat vagy a tervezők oktondisága határozta meg egy-egy hadsereg egyenruháit, sokszor inkább a szükség szabta meg, mit hordtak a katonák. Az alapanyaghiány például komoly bajokat tudott okozni. A hétéves háborúban a porosz egységek gúnyája például olyan anyagból volt, mely összement, ha nedvesség érte, így nemcsak a kabát összegombolása okozott problémát, de sokszor eleve elszorította a vérkeringést a katonák végtagjaiban a szükségesnél kisebb méretű ruházat. A hadsereg szőkös költségvetésébe a köpenyek és kabátok se nagyon fértek bele, a katonák közül ezért sokan nem is a harcokba, hanem a nagy hidegbe haltak bele.

Kabátproblémája nemcsak a poroszoknak volt, a britek a krími háborúban követték el azt a hibát, hogy a katonáknak szánt téli kabátokat egész decemberben és januárban a raktárakban tartották valamiért, ahelyett, hogy kiosztották volna a hidegben harcoló katonáknak. A dolognak persze oka volt: a szabályok szerint egy katonának három évente egy kabát járt, és ezen nem változtattak holmi nagy hidegek miatt.

Egészen elképesztő, hogy a történelmi tanulságokat nem vonták le a második világháború legalaposabb terveit kieszelő tábornokai sem. Így lehetséges az, hogy a németekkel együtt harcoló olasz egységek egy része a Szovjetunió ellen indított támadás során nem bőrből, hanem kartonból készült csizmában vágott neki a csatáknak – szerencsére a hátországban épp komoly akciókat hirdettek bőrcsizmákra.

A hidegtől persze nemcsak az olaszok szenvedtek, a német hadsereget, és a velük együtt harcoló egyéb nemzeteket is felkészületlenül érte az orosz tél, illetve az amerikai egységek jó része sem a megfelelő felszerelésben harcolt 1944 telén a nyugati fronton, bár ez már nem klasszikus értelemben véve az egyenruha, inkább az ellátás és a tervek készítőinek hiányossága volt.