A popzeneipar, a celebgyárak korában élve nehéz elképzelni, hogy nem a rock and roll vagy a beatkorszak hozta el az első sztárzenészeket. A zenetörténészi közmegegyezés szerint azonban jóval korábbra, az 1840-es évekre tehető az első popidol felbukkanása, aki ráadásul egy magyar származású, magát magyarnak tartó zeneszerző, zongorista volt. Vannak, akik úgy tartják, hogy Liszt Ferenc volt a 19. század Elvis Presley-je, és hogy a Beatles megjelenésééig senkit nem övezett olyan euforikus rajongói kultusz, mint őt, és a kortárs források javarészt alá is támasztják ezeket a vélekedéseket.

Az 1811-ben – a Nagy Üstökös évében – Doborjánban (ma a burgenlandi Raiding) született Liszt Ferenc Mozarthoz hasonlóan igazi csodagyerek volt. Apja, Liszt Ádám, hétéves korától zongoraleckékre járatta, tehetségét, sőt zsenijét Carl Czerny, Antonio Salieri és Beethoven már tizenéves korában fel- és elismerte, 12 éves korától kezdve pedig már javában koncertezett Párizsban, Londonban.

A virtuóz zongorajátékos és briliáns zeneszerző fiatal férfiként nemcsak hogy a kortárs zeneszerzők legnagyobbjai (Wagner, Chopin, Berlioz) közé emelkedett, de a zenefogyasztó közönség – főként a nők – körében igazi idollá vált. Ehhez nagyban hozzájárult a maga által kitalált és alakított imidzs: a kétségkívül vonzó fiatalember nem fogta vissza magát a színpadon, koncertjein lazán cigarettázott, hosszúra növesztett haját nagy átéléssel rázta játék közben, drámaian eksztatikus stílusát gyakran megszenvedte a hangszere is.

1839 és 1847 között végigturnézta Európát. Telt házas zongoraestjeit rengeteg fiatal nő látogatta, akiket szinte megbolondított a jóképű és karizmatikus zenész. A korabeli beszámolók szerint sokan közülük valósággal elaléltak, amint feltűnt a színpadon, kesztyűjéért, zsebkendőjéért, de még eldobott csikkjeiért is kisebb közelharc folyt, az előadás végeztével rajongói kendőket, ékszereket dobáltak a színpadra. Rajongói igyekeztek mindenhová követni; akiknek sikerült közelébe férkőzni, azok megpróbáltak lenyisszantani egy-egy tincset a hajából, hogy medálba zárva nyakláncon viselhessék. Arcmását brossokon, kámeákon hordták, mint a mai fiatalok a zenekaros kitűzőket.

A lázas rajongói hangulatról először egy 1841-es berlini koncert után lehetett hallani, ami odáig fajult, hogy három évvel később Heinrich Heine német író a hisztérikus rajongói viselkedés körülírására megalkotta a Lisztománia kifejezést, amit egy 1844. április 25-én megjelent glosszában használt először a párizsi koncertszezonról beszámolva. Heine így írt:

Amikor a Németországban, főként Berlinben történt ájulásokról először hallottam, szánakozva vontam vállat [...] Azt hittem, hogy csupán öncélú felhajtás volt az egész. Imigyen magyaráztam ezt a Lisztomániát, és a Rajnán túli politikai elnyomás egyik tüneteként tekintettem rá. Tévedtem, noha erre egészen a múlt hétig nem jöttem rá, amikor is Liszt első koncertjét adta az olasz operaházban. Köze sem volt a németes szentimentalizmushoz a közönségnek, ami elé Liszt egymaga, vagyis inkább ő és géniusza kiállt. És mégis, valósággal megbabonázta őket, ahogy megjelent. És micsoda féktelen tapsvihar köszöntötte! Micsoda ováció! Valóságos őrület, amire eddig nem volt példa az izgalmak évkönyveiben!

Zenekutatók arra azért felhívják a figyelmet, hogy a Lisztománia kifejezés jóval erősebb, kevésbé derűs hangzású volt akkortájt, mint a Beatlemania a hatvanas-hetvenes években. Ennek oka pedig az, hogy az orvosi lélektan születése előtti évtizedekről van szó, amikor a „mánia” szóval általában súlyos elmekórtani eseteket írtak le az orvosok, nem pedig afféle múló divathóbortokat. Ebből következik, hogy a Lisztomániát többek is ragályos kórnak tekintették, és konkrét javaslatokat is tettek a Liszt-láz terjedésének megakadályozására.