A katolikus egyház kétezer éves története során több mint 260 pápa váltotta egymást. Pontosan nem is olyan egyszerű összeszámolni őket, ami viszont biztos, hogy mindannyian férfiak voltak. Pedig sokáig tartotta magát egy középkori legenda egy röviden regnáló 9. századi pápáról, akiről csak akkor derült ki, hogy valójában nő, amikor egy körmenet során elszülte magát.

A történet szerint Johanna atya angol származású volt, bár a születési helyeként a németországi Mainz szerepelt. Először akkor öltözött férfinak, amikor beleszeretett egy bencés szerzetesbe, és így tudta elérni, hogy vele tarthasson Athénba. Idővel nagy műveltségre tett szert, és szerelme halála után Rómába költözött, ahol Johannes Anglicus (Angliai János) néven vált ismertté, és gyorsan emelkedett felfelé az egyházi hierarchiában, egészen addig, amíg 855-ben pápává nem szentelték VIII. János néven.

Ezután több mint két éven át uralkodott a katolikus egyház fejeként, ügyesen leplezve valódi nemét, mígnem 858-ban, egy pápai körmenet alatt váratlanul megindult a szülése, ami egy pápától még a középkori Róma sokat látott híveinek is szokatlanul hatott. A történet vége több verzióban is ismert, az egyik szerint Johanna a szülésbe halt bele, a másik úgy tartja, az imposztor lelkipásztort a feldühödött követők kövezték halálra.

A női pápa legendája csak jóval később, a 13. században bukkant fel először, Étienne de Bourbon francia domonkos szerzetes említésében, bár akkor még név nélkül és 1100 körüli felszentelési dátummal. Egy másik domonkos történetíró, a lengyel Martinus Polonus (Opavai Márton) krónikája nevezte meg először Johannaként és tette a történetét a később elfogadott 855-re, bár a rá vonatkozó részek utólagos betoldások voltak az eredeti szövegben. Több más néven is utaltak rá, például Ágnesként és Gilbertaként, a Johanna csak a 14. században vált általánossá.

Johanna papissa sokáig az egyház történetének széles körben elfogadott figurája volt. Az 1414-től ülésező konstanzi zsinat is tényként kezelte a létezését, és még Szenci Molnár Albert is említést tett róla egy 1618-os művében. Festmények, szobrok és irodalmi művek, például Boccaccio és Petrarca egyes írásai is őrizték a sose létező pápanő nagyon is valódi emlékét.

A létezését először David Blondel francia kálvinista lelkész cáfolta 1647-ben, ma már a legtöbb történész puszta legendaként tekint rá. Abból az időből, amikor elvileg élt, nem említi őt megbízható forrás, annál inkább IV. Leót és III. Benedeket, akik az állítólagos pápasága idején regnáltak a Vatikánban. Persze akad olyan vélemény is, hogy a létezése nyomait utólag törölte ki a történelemből az egyház, de ezt a sztorit írja meg inkább Dan Brown. Sokkal valószínűbb, hogy a története a válságát élő pápaság szatírájaként született, a saját elveitől eltávolodó katolikus egyház kritikájaként.

Az egyik népszerű elképzelés szerint Angliai János botrányos pápaságát a 10. század eleji vatikáni viszonyok ihlették, amikor az egyház történetének egyik legsötétebb időszakában több valódi János is regnált.

Ezt a korszakot sokáig pornokráciának és a szajhák uralmának is nevezte az utókor, utalva a III. Szergiusz idején kezdődött erkölcsi hanyatlásra, amikor a pápaságot egy nemesi család politikai befolyása hálózta be. Tusculum grófja, a római konzullá kinevezett Theophylaktus és felesége, Theodóra saját kénye-kedve szerint válogatta a pápákat, a lányuk, Marozia pedig a krónikák szerint már 15 évesen III. Szergiusz ágyasa volt, később pedig a saját fiát szenteltette fel XI. Jánossá. A következő évszázadban még további hat pápa került ki a rokonságból. A modern kori történetírás aztán valamelyest árnyalta a korszak képét és a két nő, anya és lánya szerepét, így már inkább Saeculum obscurum (Sötét század, szó szerint kb. zavaros évszázad) néven emlegetik ezt az időszakot.

A ma is elfogadott hitelességű VIII. Jánosra egyébként 872-ig kellett várni, ő a legjobb mai tudásunk szerint is férfi volt.