Most leülök ide, és megeszem az agyam

További Ma Is Tanultam Valamit cikkek

Érezte már úgy, hogy amióta kívülről nézve viszonylag rendben vannak a dolgok magával, mármint abban az értelemben, hogy megvan a három gyerek és a négy kerék, a sütögetés a haverokkal és a stabil ellenségkép, el mer menni egy érettségi találkozóra is, szóval amióta úgymond révbe ért, mintha eltűnt volna az agya? Vagy csak a kollégáin látja? Ne érezze magát egyedül, ismerkedjen meg sorstársunkkal: íme, a zsákállatok.

A tengerekben nagy fajgazdaságban megtalálható zsákállatok annyiban is hasonlítanak némely embertársunkra, hogy nagyjában-egészében hengeralakú zabagépek, amiknek lényegében az egész felnőtt szervezete a tápanyagbevitelt szolgálja: egy nyílás itt, egy nyílás ott, kívül egy zsákszerű burok. Vannak előnyeik is: ők legalább szépek és változatosak, és többségünkkel ellentétben hím- és női ivarszerveik is vannak.

Ami miatt viszont Ön most ezekről az első blikkre növénynek tűnő, valójában azonban az állatvilág gerinchúros törzsébe tartozó izékről olvas, az két dolog miatt lehet. Egyrészt, és ez igen dicséretes, ön képes erre az összetett kognitív tevékenységre, ami rögtön feltételezi az agy létét. Másrészt: a zsákállatok az evolúció olyan különleges termékei, amelyek átmenetet képeznek a gerinctelenek és a gerincesek között (ezért is hívjuk őket előgerinchúrosoknak), és – itt a lényeg – ez az átmenet az egyedfejődésben is tökéletesen megjelenik: a kis zsákállat-poronty még idegrendszerrel születik, van kezdetleges agya is, miután azonban erre már nem lesz szüksége, azt a teljes idegrendszerével együtt felemészti.

Az amerikai kognitív filozófia atyamesterének sarkításában:

Az ifjú zsákállat a tengerben kóborolva keres egy megfelelő sziklát vagy koralldarabot, amire rátapadhat, és azt az élete otthonává teheti. Ehhez a feladathoz van egy kezdetleges idegrendszere is. Amikor megtalálja a helyet és gyökeret ereszt, már nem lesz többé szüksége az agyára, úgyhogy megeszi. (Ez olyasmi, mint egy állandó kinevezés a tudományban.)

Ez így kissé drámaian hangzik, de a folyamatot lehet így érteni. A történet lényege, hogy a zsákállat ebihalszerű lárvaként kezdi vízi pályafutását. Rövid ideig tart azonban csak ez a fázis, ilyenkor ugyanis még nem képes táplálkozni - ellenben tud mozogni. A lárvának hosszú evezőfarka van, mellyel kígyózó mozgást végez, és itt húzódik a gerinchúrja és a központi idegrendszere, melynek része az idegdúc, egy agykezdemény is. Még érzékszervei is vannak: primitív szeme és egyensúlyszerve, melyek segítségével képes megtalálni a helyet, ahol hátralévő életét tölteni fogja: tapadószervével megragad a tengerfenéken, vagy akár egy hajó oldalán – ilyen, amikor a zsákállat valóban révbe ér.

Ekkor kezdődik a drámai metamorfózis: teste átalakul, és miután csőidegrendszerére már nem lesz szüksége, az tápanyagként egyszerűen felszívódik a testében. Ezután egy helyben, nagyjából a tengerirózsákhoz hasonlóan él; egy testnyíláson beszűri a vizet, majd kiszűri belőle a planktonokat és egyebeket, aztán egy másik nyíláson kiengedi a felesleget.

A zsákállat nem csak a különleges autokannibalizmusa miatt érdekes, az agyfejlődés szempontjából is gyakran hivatkoznak rá. Mint az idegrendszerrel, agykezdeménnyel bíró egyik legprimitívebb mai élőlény, példája azt mutatja, hogy az agy eredetileg nem mondjuk a „gondolkodás”, hanem a mozgáskoordináció miatt alakult ki. Zsákállatunk ugye másra nem is használja az agyát, és miután nem kell mozognia, azt jóízűen felemészti. A magasabb agyi funkciók eszerint evolúciósan csak jóval később alakulnak ki – persze kinél hogy, és addig, ameddig, ugye.