1945 júliusában minden idők egyik legfurcsább bírósági tárgyalása kezdődött el Hollandiában. A náci kollaboránsként halálra ítélt festő, Han van Meegeren kapott egy utolsó esélyt a bíróságtól, hogy bebizonyítsa képtelen állítását: valójában nem 17. századi klasszikus festményeket játszott át a nácik kezére milliós összegekért, hanem saját kezűleg festett hamisítványokkal verte át őket. Hat héten át festett a bíróság előtt, többnyire mocsár részegen (állítása szerint csak így jött meg az ihlete), és a végén a Jézus az orvosok között című mű láttán minden szakértő megdöbbent: van Meegeren bebizonyította, hogy ő a 20. század egyik legzseniálisabb hamisítója.

Han van Meegerent középszerű és fantáziátlan festőnek tartotta a kora művészvilága. A finnyás kritikusok és kortárs festők sosem bocsátották meg neki, hogy nem a nyomorgó és éhező művész életpályáját választotta, hanem szép summát keresett az európai arisztokrácia portréfestőjeként, illetve azzal, hogy a tájképvázlatait sokszorosítva árusította. A leghíresebb ilyen műve, ami egy szarvast ábrázol, az 1920-as években szinte minden holland polgári otthonban ott lógott a falon. Persze van Meegeren sem igyekezett olyan nagyon, hogy befogadja a művészvilág, gyakran sértegette és degeneráltnak nevezte az impresszionistákat, és nyíltan hangoztatta, hogy a 17. századi németalföldi aranykor (aminek a stílusában ő is festett) óta hanyatlik a festészet. Cserébe ő meg azt kapta meg rendszeresen, hogy a műveiben nincs semmi eredetiség, csak az aranykor mestereit másolja szolgai módon.

Van Meegeren önérzetét ez rettenetesen bántotta, és elhatározta, hogy megleckézteti a kritikusait, megmutatja, hogy ő is van olyan jó, mint a 17. századi mesterek. És ha ez azzal jár, hogy közben milliókat keres, hát még ezt az áldozatot is képes bevállalni.

A tökéletes hamisítvány 

1932-ben van Meegeren Dél-Franciaországba költözött, kibérelt egy műtermet, és eltűnt a világ szeme elől. Hat éven át tanulmányozta az egyik leghíresebb németalföldi klasszikus, Johannes Vermeer stílusát, a technikáját, a szín- és ecsetkezelését. A terve az volt, hogy elkészít egy új festményt Vermeer stílusában, ami annyira tökéletes lesz, hogy az egész világ elhiszi róla, hogy eredeti. Vermeer ideális választás volt ehhez: nagyon jellegzetes stílusban dolgozott, különleges festékeket használt, még az ecseteit is saját maga fabrikálta. A művészettörténészek között általános volt a vélekedés, hogy lehetetlen utánozni. Ráadásul Vermeernek csupán 35 ismert festménye van, és az életrajzában több a fehér folt, mint a dokumentált időszak – így egészen hihető volt, ha a mester addig ismeretlen festményei kerültek elő valami isten háta mögötti családi hagyatékból.

Hat év gyakorlás után van Meegeren nekiállt a nagy műnek. Hónapokat töltött csak azzal, hogy kikeverje a tökéletes festékeket, és elkészítse a tökéletes ecseteket. Eredeti, 17. századi vásznakat szerzett be, és különleges módszert fejlesztett ki az elkészült festmény öregítésére: egy átalakított pizzasütő kemencében kezelte a képet 100-120 fokon tintával és formaldehiddel, hogy az pár óra alatt 300 évesre száradjon, repedezzen és patinásodjon. Az elkészült festményt (Vacsora Emmausnál) van Meegeren egy seftes műtárgykereskedőn keresztül dobta piacra, azzal a háttérsztorival, hogy egy Olaszországba elszármazott holland család féltve őrzött kincse volt három évszázadon át, de most a fasizmus elől menekülve kénytelenek pénzzé tenni.

A szakértők csont nélkül elhitték a festményről, hogy igazi, a művészvilág pedig lázba jött a ténytől, hogy előkerült egy eredeti, eddig ismeretlen Vermeer-remekmű. Gyűjtők és múzeumok licitáltak egymásra, hogy megvehessék, végül a Rembrandt Társaság 550 ezer guldenes (mai áron kb. 1,1 milliárd forint) ajánlata lett a nyerő, és a kép a műértő közönség nagy örömére egy rotterdami múzeumba került.

Ha egy üzlet beindul

Van Meegeren vérszemet kapott, a következő hat évben összesen 18 hamisítványt festett, és verte át vele a teljes művész- és műgyűjtővilágot. Az “újonnan felfedezett” Vermeer-képek ára egyre csak emelkedett, a csúcson már bőven egymillió gulden felett mentek el a hamis képek. A 18 festményből 9-et adtak el nyilvános árverésen, ezek összesen 7,3 millió guldennel (közel 10 milliárd forint) gyarapították a hamisító vagyonát. Van Meegeren vásárolt egy kastélyt Franciaországban, és telepakolta – némileg ironikus módon – aranykori mesterek eredeti festményeivel.

Időközben kitört a második világháború, ami új, nagy pályás játékosokat hozott a műkincspiacra. Ilyen volt Hermann Göring, a Harmadik Birodalom Hitler utáni második számú vezetője, akinek a gyűjteménye ugyan jórészt múzeumok kifosztásából és a zsidók vagyonának lefoglalásából származott, de kétségtelen, hogy egészen páratlan műkincsvagyont halmozott fel pár év alatt. Göring az első kamu-Vermeerjét egy német bankártól, Alios Miedltől szerezte be, aki egyenesen van Meegeren ügynökétől vette. Ez volt a Krisztus a házasságtörő asszonnyal című kép, van Meegeren egyik legdrágábban eladott hamisítványa. Göring természetesen nem vonta kétségbe az eredetiségét, és annyira megtetszett neki, hogy a saját gyűjteményéből 137 képet adott cserébe a festményért, és a későbbiekben is valósággal vadászott az új Vermeer-képekre.

Pár évvel később ezeket a képeket a náci vezér több ezer darabos összeharácsolt műkincsgyűjteményének részeként egy ausztriai sóbányában elrejtve találták meg, hozzávetőlegesen úgy, ahogy a Műkincsvadászok című George Clooney-film bemutatja. A nyomozás elvezetett van Meegeren ügynökéig, aki simán feldobta a festőt, mint a kép eredeti forrása. Van Meegerent bíróság elé állították, náci kollaboránsnak bélyegezték, és már ki is mondták rá a halálos ítéletet, amikor utolsó esélyként végül megkapta a lehetőséget, hogy élőben bizonyítsa be, ő festette a hamisíthatatlan képeket.

A nép hőse

Persze azzal, hogy minden művészettörténészt, műgyűjtőt és festőt mélységesen megdöbbentve megmutatta, hogy valójában ő az új Vermeer-képek készítője, csak a hazaárulás vádját mosta le magáról, és rögtön újra perbe fogták, ezúttal csalásért és hamisításért. Eddigre azonban a sajtó már nemzeti hősként ünnepelte, mint a zseniális festőt, aki halált megvető bátorsággal csinált hülyét a nácikból, és csalta ki a pénzüket kamu képekkel. A felmérések szerint a hamisító 1947-ben Hollandia második legnépszerűbb embere volt, a második tárgyalást óriási figyelemmel követő sajtó pedig imádta. Rá is szolgált, emlékezetes jeleneteket produkálva a bíróságon. Instant klasszikussá vált például, amikor a bíró kérdésére, hogy beismeri-e, hogy nagyon drágán adta el a hamis képeket, kapásból rávágta:

Mit tehettem volna, ha olcsón adom őket, nyilvánvalóvá válik, hogy nem eredetiek!

 A hamisítót végül egy év börtönre ítélték, de mielőtt a rácsok mögé zárták volna, 1947. december 30-án szívrohamban meghalt. Van Meegeren és Vermeer festményeit egészen a hetvenes évekig vizsgálták az akkori legmodernebb eszközökkel, hogy minden kétséget kizáróan kiderüljön, melyiket ki festette.