A világ állóvizeit alapvetően két csoportba oszthatjuk: vannak az édesvízűek (ez a túlnyomó többség), és vannak az igen ritka sósvízűek, mint például a Holt-tenger. És van a Balkas-tó Kazahsztán és Kína határán, ami egyszerre mind a kettő: a keleti oldalán sós a vize, a nyugatin édes.

Hát ez meg hogy lehet?

Hogy a földrajzi különlegességet megértsük, először is azt kell tisztáznunk, miért sós a tengerek, vize, és miért nem a folyóké, meg az állóvizek nagy részéé.

Több milliárd éve, amikor a tengerek és óceánok kialakultak, a Föld légkörének eléggé más volt az összetétele, mint ma. Például alig volt benne oxigén, akadt viszont helyette bőven szén-dioxid és vízgőz. Ahogy a Föld lassan kihűlt, a vízgőz kicsapódott, magyarul elkezdett esni az eső, és esett is, megállíthatatlanul, sok ezer éven keresztül. Így jöttek létre az óceánok, amiknek a vize ekkor még egyáltalán nem volt sós, viszont a sok beleoldott szén-dioxid miatt eléggé savas volt. A savas kémhatású víz reakcióba lépett az útjába kerülő kőzetekkel és ásványokkal, és kioldott belőlük ezt-azt. Az ez-az nagyjából 90%-át tették ki a nátrium- és kloridionok, amiből pedig a jó öreg nátrium-klorid, vagyis a közönséges só áll össze. Pár milliárd év alatt év alatt ez átlagosan 3,5%-nyi sűrűségre állt be a tengerekben, és ez mostanában (az utóbbi pár százmillió évben) már nagyjából állandó is: nagyjából ugyanannyi só jut az óceánokba, mint amennyi az üledékkel kikerül a vízből. A só mellett egyébként szuperalacsony koncentrációban, de vannak még érdekes dolgok a tengervízben oldva, például köbkilométerenként nagyjából 11 kiló arany.

A tengereknek tehát iszonyú sok időre volt szükségük, hogy elérje a vizük a mai sókoncentrációt. A folyóvizeknek, és a tavaknak viszont elég gyorsan cserélődik a vizük ahhoz, hogy ugyanez az effekt ne jöhessen létre. Persze a legtisztább édesvízben is van egy kevés só, alapjáraton nagyjából 0,05%. És ez az egészen minimális mennyiségű só a titka a sósvizű tavaknak. Ezek ugyanis olyan állóvizek, amiket források vagy folyók táplálnak, de kifelé nem folyik belőlük víz, csak a párolgással veszítenek vizet. A víz elpárolog, a só ott marad - és pár millió év alatt ez is létre tud hozni olyan anomáliákat, mint a már említett Holt-tenger, a maga 33-34%-os sótartalmával.

(A közhiedelemmel ellentétben egyébként nem a Holt-tenger a legsósabb természetes víztömeg a Földön, a szenegáli Retba-tó 40, és az Antarktiszon a Don Juan-tó 44%-kal megelőzi. Utóbbi annyira sós, hogy a mínusz 50 fokos déli-sarki télen sem fagy be, előbbi pedig arról is híres, hogy a benne élő különleges alga miatt rózsaszínű a vize.)

És akkor térjünk is vissza Közép-Ázsiába, a Balkas-tóhoz. Ez a maga 16 400 négyzetkilométerével a világ 16. legnagyobb tava, a mi Balatonunknál nagyjából 28-szor nagyobb. És abban is a Balatonra hasonlít, hogy élesen elkülönül egy keleti és egy nyugati medencére, csak a Tihanyi-félsziget helyett ott az alig 3 kilométer széles Uzynaral-szoros van középen. És míg a nyugati medencéből az Ili folyó deltája kivisz vizet, a keleti oldalon csak a párolgással veszít vizet a tó. Csodálatos módon ez a két jelenség pont egyensúlyban van, így a tó két oldala között gyakorlatilag nincs vízmozgás. Ennek az az eredménye, hogy a nyugati oldal vize iható, bár a 0,5%-os sótartalma azért érezhető, de bőven az óceánok 3,5%-os adata alatt van. (A világ legkevésbé sós tengere egyébként a Balti-tenger, 1%-kal.) A keleti oldal sótartalma viszont 4-6% között mozog, vagyis sósabb az óceánoknál.

A két oldal vize látványra is erősen különbözik: az édesvíz zavaros, sárgás-szürkés árnyalatú, és alig egy méterre lehet csak ellátni benne, ezzel szemben a sós oldal gyönyörű kékeszöld, tiszta, és 5-6 méterre átlátszó.