Az amerikai történelemkönyvek egyik dicsőséges fejezete Louisiana 1803-as megvásárlása, a nemzeti emlékezetben ez a mai Egyesült Államok létrehozásának egyik sarokköve, az amerikai területi terjeszkedés egyik szimbóluma. A szóban forgó terület 2,14 millió négyzetkilométeres, vagyis nagyjából akkora, mint a teljes mai Szaúd-Arábia, az amerikaiak mégis fillérekért szerezték meg a franciáktól: 15 millió dollárt, mai árfolyamon 313 milliót fizettek érte Napóleonnak.

Valójában egyébként nem a mai Louisiana állam területéről van szó, hanem a Louisiana-területről, amely egy sokkal nagyobb, összesen 15 mai államot magában foglaló vagy érintő terület volt, mielőtt kisebb egységekre osztották. Napóleon csak néhány évvel korábban, 1800-ban kapta vissza a spanyoloktól, de hamarosan túl is adott rajta, miután az európai háború és a haiti felkelések nyomása miatt egyre kevésbé tudta tartani az amerikai kontinens francia érdekeltségeit.

A történelmi emlékezet viszont hajlamos elsiklani egy fontos részlet felett: Thomas Jefferson elnök valójában nem egy földdarabot vásárolt meg, hanem a jogot egy olyan terület megszerzésére, amelynek a nagy része akkoriban még mindig az őslakosok tulajdonában állt, és az üzlet nyélbe ütése után még bő 150 évbe és több száz helyi egyezménybe telt, míg végleg amerikai fennhatóság alá került. És mindez persze összességében sokkal többe is került.

Az egymással viaskodó és egymás között egyezkedő fehér emberek ugyanis 1803-ra még csak a Louisiana-terület töredékét gyarmatosították. Azokon a részeken, amelyeket már kontrolláltak, a franciák az adóztatás és kormányzás jogát adták el az amerikaiaknak. A többi, jóval nagyobb területrész esetében viszont csak arról szólt a megállapodás, hogy az Egyesült Államok jogot kap arra, hogy más hódító nemzetek beavatkozásától mentesen, háborítatlanul terjeszthesse ki a politikai hatalmát az indián területekre. Gyakorlatilag lestoppolták a földeket, hogy ezeket ők vehetik majd el az őslakosoktól jogi vagy fegyveres erővel. Erre a megállapodás elővásárlási jogként hivatkozott, ami a mai fülnek azért némileg eufemisztikusan hat, hiszen ezt az elővételi jogot a franciák úgy adták át az amerikaiaknak, hogy ők maguk sose kapták meg a valódi tulajdonosoktól.

Mindenesetre az állam nem sokkal a megállapodás után el is kezdte érvényesíteni ezt a jogot, és belefogott a földek megszerzésébe. Preferálták a felvásárlást, mert humánusabb és olcsóbb is volt, mint a fegyveres erőszak, de utóbbi lehetősége azért kellő nyomatékot adott a vételi ajánlatoknak. A kompenzáció sokféleképpen történhetett, egyszeri fizetségtől éves járadékon át áruk vagy szolgáltatások felajánlásáig.

Azt a történészek már jó ideje tudják, hogy az amerikai állam a franciáknak fizetett ár többszörösét csengette ki apránként a földjeik feladására rábírt indiánoknak, de pontos összeget egészen a közelmúltig nem sikerült meghatározni. Korábban sokáig keringett egy 300 milliós összeg – már ez is az eredeti vételár hússzorosa –, de ez is csak becslés volt. Először egy a Journal of American History nevű szaklap 2017. márciusi számában megjelent tanulmány számolta össze tételesen ezeket a kifizetéseket, ahogy arról maga a szerző, Robert Lee, a Berkeley-i Kaliforniai Egyetem történésze egy Slate-cikkben is beszámol.

Lee összesen 222 területátruházási megállapodást számolt össze 1804 és 1970 között az érintett területtel kapcsolatban, amelyek összesen 2,33 millió négyzetkilométer sorsáról döntöttek, vagyis bőven lefedték a franciáktól “megvásárolt” földet. Ezeknek a pénzügyi vonzatait egészen 2012-ig követve Lee arra jutott, hogy valójában minden korábban elképzeltnél drágább volt a Louisiana-terület: 2,6 milliárd dollárba került, vagyis a hivatalos összeg több mint 173-szorosába – és még így is jóval olcsóbban megúszta az állam, mint amennyit a földterület valójában ért.

Ráadásul voltak olyan részek, amelyeket többször is megvásárolt az állam. Erre egyrészt azért volt szükség, mert egy-egy területrészt több különböző indián csoport is a magáénak tartott, ezért nekik külön-külön kellett fizetni. Másrészt a kormány gyakran telepített át egy-egy csoportot, így nekik folyton új területigények keletkeztek. Vannak olyan területek is, amelyekről nem született átruházási megállapodás, ezeket nagyrészt fizetség nélkül elfoglalták. A Slate cikkében egy animáció is megtekinthető a földtulajdon időbeli alakulásáról, a végeredmény így nézett ki:

Mondani se kell, hogy az indiánok jellemzően igen rosszul jöttek ki az üzletelésből. A legelső ilyen ügylet például 1804-ben zajlott le, amikor a szauk és fox törzsek képviselői teljesen más ügyben St. Louisba érkeztek tárgyalni, de a helyi kormányzó belekényszerítette őket egy 14,6 ezer négyzetkilométeres (két Borsod-Abaúj-Zemplén megyényi) terület eladásába, cserébe kaptak egyszeri bő 600 ezer forintnyi árut, és évi 275 ezer forintnyi fizetséget. Erről az egyezségről 1973-ban egy szövetségi vizsgálat kimondta, hogy az indiánok rosszul jártak vele: a területért angol holdanként csak fél centet kaptak, holott az akkori piaci értéke még a vizsgálatot folytató bizottság szerint is 60 cent volt. Kárpótlásként ki is fizettették az indiánoknak az 59,5 centes holdankénti különbözetet – csakhogy az azóta eltelt 169 évvel nem szöszöltek a számítás során, így 1804-es árfolyamon “kárpótolták” a törzseket.

De volt olyan későbbi peres ügy is, ahol az indiánok azt kifogásolták, hogy egy centet se kaptak egy közepes államnyi területért, a kormány viszont a megítélt – szintén kamat nélküli – kártérítésből még levonta volna, amit azóta az indiánokra költött, például az őslakos állami alkalmazottak fizetése formájában.

A direkt kifizetéseket idővel az állam felszámolta, mára csak egyetlen ilyen tétel maradt a szövetségi költségvetésben az egykori Louisiana-terület vonatkozásában: évi 30 ezer dollár (8,22 millió forint) az oklahomai pauni indiánoknak az 1867-es megállapodás után, amelyben egy 40 ezer négyzetkilométeres földrészről mondtak le a mai Nebraska és Dél-Dakota államok területén. A földszerzések miatti pereskedés viszont máig se ért véget.