1976-ban, amikor az USA a függetlensége 200. évfordulóját ünnepelte, az ország éppen túl volt a vietnami háborún és a Watergate-botrányon, így az amerikaiak valósággal ki voltak éhezve a nagyszabású ünnepségekre, a megtépázott amerikai álom helyreállítására. Az emlékezetes ünnepi eseményekben nem is volt hiány, ezek közül volt az egyik legfurább a minden idők legnagyobb lóversenyeként beharangozott Great American Horse Race.

Az alapötlet egyszerre volt grandiózus és egyszerű: a mezőny elindul New Yorkból, végighalad az 1860-as évek legendás postakocsi-útvonalán, a Pony Express Trailen, aztán a vasút előtti idők telepeseinek nyomvonalán, az Oregon Trailen, és végül 100 nappal és több mint 5600 kilométerrel a start után Kaliforniában ér célba, az egész kontinens átszelése után. Csak hogy érezzük, mekkora vállalkozás volt ez: a jelenlegi leghosszabb lóverseny, a Mongol Derbi 1000 kilométeres.

A páratlan versenyre a világ minden tájából közel száz versenyző jelentkezett, a 25 ezer dolláros fődíj és persze a végtelen dicsőség reményében. Válogatott versenylovak érkeztek Japántól Ausztrálián át Franciaországig, az izlandiak például viking lovakat hoztak, amiket magaslati edzőtáborban készítettek fel. De persze a legtöbb versenyző hazai volt, cowboyok, rodeóversenyzők, profi zsokék, lótenyésztők. Mind közül a legfurább versenyző egy 54 éves kaliforniai fickó, bizonyos Virl Norton volt, aki két öszvérrel, Lord Fauntleroyjal és Lady Eloise-zal nevezett be a versenyre. Míg a többi indulót 8-10 fős csapatok kísérték edzővel, állatorvossal, szakáccsal, patkolókováccsal, Nortont egyedül a 16 éves fia, Pierce.

Nortont természetesen körberöhögte a közönség és a versenyzőtársak is, elvégre öszvérháton kiállni a világ legjobb versenylovai ellen nagyjából olyan abszurd volt, mintha valaki egy háromkerekű gyerekbiciklivel indulna el a Tour de France-on. Május 31-én a verseny elindult New Yorkból, napi 50-60 kilométeres szakaszokkal nyugat felé. A mezőny mindennap együtt indult, és a célban felvert táborban bevárta az utolsó befutót is; minden versenyző idejét külön-külön mérték. A befutót mindennap ünnepség, és a helyi közönség nagy örömére éjszakába nyúló buli követte.

Virl Norton, ahogy várható volt, pocsék rajtot vett, az első szakaszokon rendszeresen többórás hátrányt szedett össze az élmezőnyhöz képest. Aztán ahogy teltek a hetek, és a verseny elért Missouri államba, az egészen más típusú terheléshez szokott lovak egyre-másra kezdtek megsérülni, illetve teljesen kimerülni. A szabályok szerint minden versenyző vihetett magával egy váltólovat, de amíg azzal haladt az első számú hátasa helyett, büntetést számoltak hozzá az idejéhez. Márpedig az extrém hosszú táv és a nehéz terep alaposan megviselte a lovakat, korabeli sajtóbeszámolók szerint a mezőny összesen 18 ezer patkót fogyasztott el a verseny alatt. Norton öszvérei lassúak voltak ugyan, de fáradhatatlanok és a végletekig szívósak. A verseny még féltávnál sem tartott, amikor valahol Illinois államban az addig lesajnált öszvérlovas az összetett idő alapján átvette a vezetést. Norton és Lord Fauntleroy hamarosan a sajtó és a közönség kedvenceivé váltak, főleg azután, hogy Lady Eloise megsérült, így Nortonnak egy hátassal kellett befejeznie a versenyt.

Mire a nyugati partra ért a mezőny, a lovak és lovasok nagy része teljesen elkészült az erejével. Az utolsó szakasz végén, Sacramentóban Norton a 31. helyen poroszkált be a célba, de az összetett ideje – 315 óra – messze jobb volt, mint bárki másé, majdnem tíz órát vert a második helyezettre.

Azóta sem rendeztek ehhez fogható lóversenyt sehol a világon. Norton a díjból vett egy farmot Kaliforniában, a maradék pedig a versenyen végig őt segítő fia egyetemi tandíjára ment el.