A Sultana nevű oldalkerekes gőzhajó 1865. április 27-én leégett és elsüllyedt, miután négy kazánjából három felrobbant. A legszerényebb számítások szerint 1196 ember halt meg – egy olyan hajón, amelyen hivatalosan összesen ennek töredéke utazhatott volna, ha nem szól közbe a szabadulás mámora és a kapzsiság.

Épp végóráit élte az amerikai polgárháború. Az északi kormány a délről frissen kiszabadult hadifoglyokat szállíttatta haza. Ők minél előbb haza akartak jutni, a hajóskapitányok meg minél többet akartak keresni rajtuk – ebbe a helyzetbe bele volt kódolva a katasztrófa.

Az utaztatás több turnusban zajlott, a foglyok Vicksburgnél szálltak hajókra, és az Illinois állambeli Cairóba tartottak. A kormány katonánként 5 dollárt fizetett az út fedezésére, ami akkoriban elég jó pénznek számított. A hajóskapitányok ezért hajlandók voltak minden 5 dollárból 1,15-öt visszacsorgatni a sereg tisztjeinek, ha cserébe az ő hajóikat segítenek feltölteni a jól fizető fuvarokkal.

A Sultana volt az utolsó hajó, mert az egyik kazánja meghibásodott, a többi hajó pedig sorra vitte el előlük az értékes foglyokat. A kapitány parancsára a 3-4 napig húzódó rendes javítás helyett csak gyorsan befoltozták a szivárgó alkatrészt, hogy már egy nappal később útra kelhessenek.

Bár a Sultana hivatalosan 376 embert szállíthatott volna, április 24-én ennek sokszorosával indultak útnak: a civilek mellett csak a volt hadifoglyok száma 2300 körül volt. Annyi embert zsúfoltak fel a fedélzetre, hogy a felső szint már roskadozott a súly alatt, hiába támasztották ki extra oszlopokkal. A kapitány tudta, hogy rengetegen vannak, de megnyugtatta a tiszteket, hogy vitt már máskor is ennyi embert.

A sebtében megfoltozott kazán három napig bírta, április 27-én hajnali kettőkor, Memphistől 11 kilométerre északra felrobbant, berobbantva a maradék háromból további két kazánt is. A leszakadó felső szint sokakat agyonnyomott, amire pánik tört ki, és a tűzoltás helyett a vízbe kezdtek ugrálni. Akik nem ragadtak a hajón és nem is fulladtak meg, azokat a később odaérő hajók és a helyiek mentették ki. Na meg a Konföderáció katonái, akik ugyanazokon az unionista katonákon segítettek, akiket pár héttel korábban még jó eséllyel agyonlőttek volna. A Sultana maradványát a folyó egy darabon visszasodorta magával, végül Memphis közelében süllyedt el, ahol ma is megtalálható.

A polgárháború utóérzete

Mai napig nem világos, hogy pontosan hányan haltak meg. A hivatalosan elfogadott szám sokáig 1547 volt, ami még az összehasonlíthatatlanul nagyobb Titanic áldozatainak számát is meghaladta. A legutóbbi kutatások szerint ennél valamivel kevesebb, 1196 ember halt meg. Annyi biztos, hogy ez volt az Egyesült Államok történetének legsúlyosabb hajókatasztrófája.

Ennek ellenére akkoriban alig figyeltek fel rá, és gyorsan feledésbe merült. Ennek több oka is volt. Egyrészt egyetlen nappal előtte, április 26-án találták meg és lőtték le az Abraham Lincoln elnök április 14-i meggyilkolása óta menekülő John Wilkes Booth-t.

Másrészt múgy is épp a véres és elhúzódó polgárháború végnapjait élte a szétszakadás határáról visszatáncoló ország. A déli Joseph E. Johnston tábornok és 90 ezer fős csapatai szintén 26-án adták meg magukat, ez volt a Konföderáció legnagyobb fegyverletétele, és gyakorlatilag véget vetett a hivatalosan május 9-én lezárt háborúnak.

A polgárháború ráadásul alsó hangon 750 ezer áldozatot követelt, a katasztrófa szinte eltörpült a legnagyobb csaták pusztításához képest, jelentősen megemelve a kor közvéleményének ingerküszöbét. A történelem szele elfújta a Sultana tragédiáját.

A katasztrófa azóta az amerikai történelem ismert fejezetévé vált, a Son Volt nevű együttes egy száma is megemlékezik róla, innen származik a címben is megidézett fordulat, a Mississippi Titanicja: