Juliane Diller egy 62 éves német hölgy, elismert zoológus, fő kutatási területe a denevérek vizsgálata. Münchenben él, a bajor állami zoológiai kutatóintézetben dolgozik. És a mai napig rémálmai vannak egy 46 évvel ezelőtti repülőgép-szerencsétlenség miatt, aminek az egyetlen túlélője volt. A története a leghihetetlenebb túlélősztorik egyike, amit ha filmen látna az ember, csak legyintene, hogy tud ilyen irreális hülyeségeket kitalálni a forgatókönyvíró. (Egyébként tényleg készült belőle később film, Vannak még csodák címen.)

Az 1970-es évek elején Juliane még a leánykori nevén, Juliane Koepckeként Peruban élt biológus szüleivel. Limában járt gimnáziumba, az édesanyja is a fővárosban dolgozott, az apja pedig az Andok túlsó oldalán, az amazonasi őserdőben egy zoológus kutatóállomáson. 1971 karácsonyán az akkor 17 éves Juliane az anyával felült egy repülőre, hogy az ünnepeket együtt töltse a család. A gép - egy Lockheed L-188 Electra Turborop - sosem érte el a célpontját, a hegyeken átkelve, az őserdő felett viharba került, villámcsapás érte, az üzemanyagtartálya kigyulladt, a szárnya leszakadt. A több darabra tört gép 3000 méterről zuhant bele a dzsungel kellős közepébe. A fedélzeten tartózkodó 92 emberből 91 meghalt a balesetben.

Juliane Koepcke volt a kilencvenkettedik. Hogy hogyan élte túl a három kilométeres szabadesést, máig nem tisztázott, szakértők szerint valószínűleg annak köszönhette az életét, hogy bele volt szíjazva az ülésbe, ami a két szomszédos üléssel együtt kiszakadt a gépből, és ejtőernyőként lassította a zuhanást. Ehhez már csak annyi kellett, hogy a földet érés előtt a növényzet is segítsen tovább lassítani és tompítani a becsapódást.

Így is éppen csak megúszta: eltörött a kulcscsontja, súlyos agyrázkódást kapott. Fél napig ájultan hevert a dzsungel közepén, majd újabb fél napig képtelen volt lábra állni, annyira szédült az agyrázkódás miatt. Juliane tíz napig bolyongott az őserdőben, szinte teljesen étel nélkül (egy zacskó cukorkát talált a roncsban, azon élt másfél hétig), félig vakon - az egyik szeme bevérzett a gyors légnyomáscsökkenés hatására, és a szemüvegét is elveszítette a zuhanás során.

A roncs közelében talált egy patakot, a sekély vízben gázolva indult el a sodrás irányában, mezítláb, mert a cipője is elveszett. Járni is alig tudott, mert az egyik térdében elszakadt az ínszalag. A parton, a homokban aludt - már amennyit tudott a rovarok miatt. A földet éréskor összeszedett sebei és horzsolásai nem voltak ugyan életveszélyesek, viszont hamarosan elfertőződtek, és paraziták telepedtek meg bennük.

Már maga a zuhanás túlélése is egy kész csoda volt, hát még az, hogy a világ egyik legveszélyesebb helyén tíz napon át életben maradt. Végül favágók kunyhójába futott bele a folyóparton, akik segítettek neki, csónakkal bevitték a legközelebbi településig, ahonnan már kisrepülővel kórházba tudták szállítani. Amikor felépült a sérüléseiből, az apjával azonnal hazaköltöztek Németországba. Itt végezte el az egyetemet, de a doktori címe megszerzése után visszatért Peruba az őserdőben a helyi élővilágot kutatni.