Közel 70 éve már, hogy a tévéproducerek rendszeresítették a konzervnevetést a vicces vagy annak szánt műsorokban. A finnyásabb közönség és a kritikusok megvetése ellenére a poénok után bejátszott műkacaj kiirthatatlannak tűnik a szitkomok egy válfajából, bár ma már egyre többen merik bevállalni, hogy nélküle dolgoznak. 

A konzervnevetés a közönség intelligenciájának legdurvább általam ismert becsmérlése, és soha nem lesz köze egyetlen olyan műsorhoz sem, amibe van beleszólásom 

– nyilatkozta David Niven színész és producer egy 1955-ös interjúban, a tévés konzervnevetés felfutásának időszakában. Ahogy ebből is kiolvasható, a megfelelő helyekre beszúrt műnevetés az elejétől kezdve megosztotta a kritikusokat, alkotókat és nézőket, sokan a közönség komplett idiótának nézését látták benne ("már azt sem dönthetik el maguk, mi a vicces"), pedig eredetileg egészen más célra találták ki. 

A nevetés alapvetően társas tevékenység, minden vicc nagyobbat üt, ha van kivel együtt röhögni rajta. A komikus előadásokra fokozottan igaz, hogy a rádió és a tévé megjelenése előtti évezredekben az emberek nagyobb tömegekben fogyasztották őket, és a közönség dinamikája az jócskán hozzá is tett a hangulathoz (időközben pszichológiai vizsgálatokkal is igazolták, hogy az emberekből automatikusan mosolygást vált ki, ha nevetést hallanak, vagyis a jókedv tényleg ragadós).

Ebből indultak ki a szórakoztató műsorok amerikai úttörői is, akik úgy gondolták, a nézők jobban élvezik a humoros show-kat, ha valamilyen élő, színházi minőséghez hasonló élményt kapnak a tévétől. Ez annyiban adott is volt, hogy a kabarékat, szitkomokat valódi közönség előtt forgatták a tévéstúdiókban, így a felvételbe behallatszottak a nézőtéri reakciók, vagyis a poénok utáni taps és kacaj fő funkciója az ellenzők bírálatával szemben eredendően nem az, hogy jelezze az embereknek, mikor kell nevetni. 

A valódi közönségnek azonban megvan az a sajátossága, hogy kiszámíthatatlan: előfordul, hogy a nézők nem akkor, nem olyan hangerővel, és nem annyit kacagnak, amennyi az a műsorkészítők szerint ideális lenne a tévében leadva. Erre a problémára talált megoldást az 1950-es évek elején egy bizonyos Charles Douglass, a CBS legendás hangmérnöke és a szitkomos gépi nevetés atyja, aki a technika alkalmazásának ötletét rádiós kollégáitól vette át és tökéletesítette. (A rádióban már egy évtizeddel korábban elkezdték utólag nevetést keverni a műsorokra, az első híres példa Bing Crosby show-ja volt.)

Douglass közreműködésével lehetségessé vált a közönségreakciók profi menedzselése a nem élőben adott műsoroknál, ahol szükséges volt, ott lehalkította, megnyirbálta a túlzásba vitt röhögést, ahol viszont nem volt elég lelkes a fogadtatás, hozzáadott még némi üdvrivalgást. A reakciók utólagos alakítását “édesítésnek” (sweetening) nevezték el a tévés szakmában, és néhány év alatt standarddá vált az alkalmazása a hagyományos szitkomokon túl a rajzfilmeknél is (pl. olyan hatvanas évekbeli klasszikusoknál, mint a The Flinstones, vagy a The Jetsons).

Douglass tökélyre fejlesztette az édesítés és a konzervkacaj műfaját, a nevetést saját találmányával, a "laff box"-szal adta hozzá a műsorokhoz. A laff box – amelyre alapozva a Douglass-család saját céget is beindított a CBS-korszak után – egy nagyobbacska írógépre hasonlító tárgy volt, minden billentyű leütése más-más nevetőhangot generált. A doboz összesen 320 féle különböző nevetést és egyéb közönséghangot volt képes kombinálni (többségüket állítólag a The Red Skeleton Show című varieté beszéd nélküli jelenetei alatt rögzítette Douglass), így rendkívül változatos reakciókat lehetett kikeverni a segítségével.

Mivel a szakmában senki más nem rendelkezett ilyen kifinomult eszközzel, Douglassnek tulajdonképpen monopóliuma volt a területen az 1950-es évektől az 1970-es évekig, amikor a stúdiók elkezdtek saját nevetéseffekteket kifejleszteni. 

A konzervnevetés terjedését az ötvenes években még veszélyeztette a tévéfelvételek forradalmi újítása, a többkamerás felvételi technika, amelyet az I Love Lucy című szitkom készítői alkalmaztak először. Az így forgatott élő adásokban valódi közönséggel és valódi reakciókkal dolgoztak, de hamarosan ismét változott a televíziózás iránya, és az élő közvetítés helyett a kényelmesebb, több szerkesztésre lehetőséget adó, spontán reakciókra nem építkező egykamerás felvételek lettek népszerűbbek (bár ma is létezik még az élőben, színházhoz hasonlító stúdiókörülmények közt felvett szitkom műfaja), Douglass pedig egyre több megbízást kapott.

Az alappá vált gépi nevetés kényszerpályájáról először 1965-ben próbált meg kitörni a CBS a Hogan's Heroes című szitkommal, amelynek próbaepizódját nevetéssel és anélkül is megcsinálták, majd mindkét verziót megnézették egy fókuszcsoporttal. Az eredmény nem okozott nagy meglepetést: a nevetéssel dúsított változatot jobban díjazta a közönség, ezzel újabb évtizedekre bebetonozva a konzervkacagást a szitkomok alapelemei közé.

A műnevetés olyannyira fontos része azoknak a szitkomoknak, amelyekben használják, hogy ha kivesszük a hangsávból, az teljesen megváltoztatja az eredeti kontextust, és a mókás jelentek végtelenül kínos szituációkká változnak. (Aki ilyesmire kíváncsi, talál egy csomó buherált hangsávú jelenetet a Youtube-on, tényleg egészen furcsán hangzanak a viccesnek szánt odamondások a közönségujjongás helyett következő pár másodperces csönddel.)

Az amerikai mintát a nevetőeffekt használatában persze követte a világ többi része is, a humoros (vagy annak szánt) műsorok majdnem mindenhol utólag rákevert közönségreakciókkal futottak még jó sokáig, bár néhány ország (pl. Mexikó és Kanada) ellenállt a trendnek. A konzervröhögés intézménye először az 1980-as években kezdett repedezni, amikor bevállalósabb producerek elkezdték elhagyni az alkalmazását. Az angol tévében a Galaxis útikalauz stopposoknak sorozatváltozata volt a nevetésmentesen is vicces műsorok úttörője, és a trend az 1990-es évekre az USA-ban is hódítani kezdett.

A konzervnevetés részleges kikopása a tévés humor átalakulásával is összefüggésben állt, a kilencvenes majd a kétezres évekre ugyanis a hahotázós poénok helyett divatba jött a fekete humor és a kínos helyzetek viccfaktorára építés (pl. The Office), ezekhez pedig már nem igazán illett a klasszikus nevetéseffekt. Ez persze nem jelenti, hogy végleg megszabadulnánk Charles Douglass örökségétől, a ma népszerű sorozatok közt is szép számmal találni konzervkacajjal operálókat, de mióta változatosabbá vált a tévés nevettetés, az erre allergiásak el tudják kerülni.