William Hanna és Joseph Barbera. A rajzfilmipar halhatatlan zsenijei. Hatvan év alatt hét Oscart és nyolc Emmy-díjat kaptak, és olyan karakterek fűződnek a nevükhöz, mint Maci Laci, a Flintstone család, Turpi úrfi és Scooby Doo. Remekműveiket húsz nyelvre fordították le, és több mint 300 millióan látták. Ennyi elég is az örökkévalósághoz. Subidubidú.

Bár az 1960-as években a Hanna-Barbera karakterek nagyon népszerűek voltak, a rajzfilmiparban dolgozó művészek nem tartották sokra őket. Ekkoriban jöttek rá arra is, hogy a rajzfilmek sokkal jobban illenek a tévés, mint a mozis célközönséghez. Viszont azt is tudták, hogy nem kapnának 45 ezer dolláros költségvetést, mint a Tom és Jerryhez, amin az 1940-es években dolgoztak.

Ha megnézünk egy korai Hanna-Barebera rajzfilmet, láthatjuk, hogy sok szereplő visel inget vagy gallért. Maci Laci a kalapon kívül nyakkendőt és gallért is hord; Frédi Flintstone szintén gallért vett a leopárdmintás ruhájára; és ne feledkezzünk meg Scooby Doo nyakörvéről sem. Ezeket a karaktereket így szerettük és így szoktuk meg, de azt már kevesen tudják, hogy ennek nem művészeti, hanem költségvetési okai voltak .

Hanna és Barbera rájöttek, hogy valahogy spórolniuk kell a büdzsével. Ekkor döntöttek a korlátozott animáció, eredeti nevén limited animation használata mellett. Ezzel a módszerrel újrahasznosíthatták a korábban használt háttereket, és mivel a szereplők gallért vagy nyakkendőt hordtak, az animátoroknak csak az arcukat kellett átrajzolniuk minden képkockán, a felsőtestüket nem. Így 14 ezer helyett kétezer dollárból el tudtak készíteni egy hétperces rajzfilmet. A tízperces rajzfilmekhez nem kellett 26 ezer képkockát rajzolni, megúszták 1200-zal.

Hanna és Barbera úgy érezték, hogy ezzel a módszerrel megmentették az egész tévés rajfilmipart. My Life in Toons című könyvében Barbera így fogalmazott:

Azért választottuk a limited animationt, mert nem volt pénz, egyáltalán nem volt pénz. De emiatt az egész rajzfilmipar visszatérhetett a munkához.

A rajongók és a szakértők persze nem örültek neki, hogy nem láthatnak tökéletesen kidolgozott, minden apró részletében változó animációkat. A Saturday Evening Post 1961-ben azt írta, hogy Hanna és Barbera jóval több munkát vállalnak, mint amennyit el tudnának végezni, és ennek már a minőség látja kárát, amit a tévénézők is nehezen tolerálnak. A Walt Disney Productions egyik vezérigazgatója azt mondta róluk: „Még csak nem is tekintjük őket konkurenciának.”

Az egyszerűsítés valóban érezhető volt, de erre volt szükség, hogy életben tartsák a tévés rajzfilmgyártást. Az idő végül is a Hanna-Barbera párost igazolta. Az ötvenes-hatvanas évek fordulóján az övék volt az egyetlen hollywoodi stúdió, ahol aktívan toborozták az új munkaerőt, köztük azokat az animátorokat, akiket a Disney-től eresztettek szélnek.