Az Ernst Thälmann-sziget, vagy ahogy a helyiek nevezik, Cayo Ernesto Thaelmann egy egészen kicsi, 15 kilométer hosszú, 500 méter széles földdarab a Karib-tengerben, Kuba délnyugati partjainál, a híres-hírhedt Disznó-öböl közvetlen szomszédságában. Teljesen lakatlan, és mivel a korallzátonyok miatt a megközelítése sem egyszerű, turisták is ritkán látogatják (amikor igen, akkor az itt fészkelő ritka madárfajokat megfigyelni jönnek).

A kubai fennhatóság alá tartozó szigetet 1972-ben Fidel Castro a két ország megbonthatatlan barátságának szimbólumaként odaajándékozta az NDK-nak, amikor Erich Honecker Havannában járt. Komoly protokollesemény volt, több mint százfős diplomáciai delegációval, még a keletnémet tévé is közvetítette.

Az eredetileg Cayo Blanco del Sur (déli napos sziget) néven ismert sziget ekkor kapta meg Ernst Thälmann, kommunista ellenálló és mártír nevét. Ernst Thälmann volt a 30-as évek elején a német kommunista párt vezetője, az 1932-es választáson még indult is elnökjelöltként Hitler ellen, és 13 százaléknyi szavazatot kapott. Később bebörtönözték, 11 évet sínylődött magánzárkában, majd kivégezték.

A szigetet a 70-es években gyakran meglátogatták hivatalos NDK-s küldöttségek, de turistacélponttá sosem sikerült tenni, pedig még az egyik tengerparti részt is átnevezték Playa RDA-ra, vagyis NDK-strandra, és a sziget csücskében felállították Thälmann szobrát. 1975-ben még a kor legnépszerűbb keletnémet popénekese, Frank Schöbel is járt erre, és állítólag videoklipet forgatott az Insel im Golf von Cazones című slágeréhez, de ez a videó azóta sajnos elveszett.

Másfél évtizeddel később leomlott a berlini fal, a világháború után kettészakított Németország újraegyesült, a sziget története pedig itt kezd igazán izgalmas lenni. Az újraegyesítést egy részletes szerződés tette hivatalossá, amit az NDK és NSZK vezetői mellett az országot annak idején kettévágó nagyhatalmak, az angolok, a franciák, az amerikaiak és a szovjetek írtak alá.

Amit sokan úgy értelmeztek, hogy ha nincs papír róla, hogy az NDK tulajdonából az egyesített Németországéba kerül, akkor bizony az öt-hat Margitsziget méretű földdarabon továbbra is létezik a Német Demokratikus Köztársaság. Ami tulajdonképpen logikus is, mivel adminisztratív szinten az egész újraegyesítés úgy történt, hogy az NDK öt szövetségi államra osztotta magát, amelyek beléptek az addig Nyugat-Németország, onnantól Németország néven ismert országba. Vagyis ha az Ernst Thälmann nem lépett be sehová, ott megmaradt az NDK.

Mindez jó pár évig városi legendák témája volt Németországban, mígnem 2001-ben egy német hírportál oknyomozói kitalálták, hogy megpróbálják felparcellázni és eladni az NDK utolsó darabkáját. A sziget akkor is lakatlan volt, egy hurrikán még az Ernst Thälmann-szobrot is ledöntötte a kilencvenes évek végén. A tervet a kubai hivatalok és a német nagykövetség egyöntetűen azzal dobta vissza, hogy tulajdonképpen az ajándékozás annak idején csak jelképes gesztus volt, de csak a névváltoztatás rész volt hivatalos, valójában továbbra is Kuba része a sziget. Vagy ha mégis, Németország hivatalosan nem tart igényt a szigetre. Csakhogy, ha abból indulunk ki, hogy az az NDK-é volt, az NDK pedig darabokra szakadt és az egyes darabjai beléptek Németországba, akkor nem is igazán tarthat rá igényt, mert az továbbra is NDK-s terület, csak éppen lakosság nélkül.

Extra csavarként pedig időközben megjelent a történetben egy Molossia nevű mikroország, ami egy Kevin Baugh nevű nevadai fickót takar, aki még 1983-ban kiáltotta ki a saját országát. Jelenleg 31 állampolgára van. Baugh azt állítja, röviddel a berlini fal leomlása előtt hivatalosan hadat üzent az NDK-nak, és mivel az ország azóta megszűnt, a maradéka – vagyis a pici karibi sziget – őt illeti meg, mint a háború nyertesét. Baugh rendkívül szórakoztató interjúkat ad a témában, de arról egyelőre nincs hír, hogy személyesen szállt volna partra a vitatott tulajdonjogú szigeten átvenni a hatalmat.