A Pearl Harbor elleni japán támadás után érthető módon lettek elég idegesek az amerikaiak, főleg a nyugati parton élők, akik egy esetleges japán inváziót elsőként éreztek volna meg a saját bőrükön. (Pontosabban náluk még jobban paráztak Hawaiin, ahol 1942 elején az összes készpénzt elégették, nehogy a japánok kezébe kerüljön, ha elfoglalják a szigetet.) Bár a japánok partraszállására sosem volt igazán reális esély, azért a midwayi csata előtt sűrűn előfordult, hogy japán tengeralattjárók bukkantak fel egészen közel az amerikai partokhoz.

1942 februárjára a járőröző tengeralattjárók annyira elszemtelenedtek, hogy Santa Barbara környékén el is kezdték lőni az amerikai szárazföldet. A célpont az ellwoodi olajmező és az ottani olajkutak, illetve olajvezetékek lettek volna, de nem sikerült komoly kárt okozniuk benne. A pszichológiai hatás viszont elsöprő volt, a magukat addig a harcoktól távol, biztonságban érző amerikaiak hirtelen testközelből érezték meg a második világháború szelét. Rögtön el is terjedt a pletyka a japánok titkos mexikói bázisairól, és arról, hogy a következő támadás célpontja az Ellwoodhoz egyébként közeli metropolisz, Los Angeles lesz. Egyébként ez logikus is lett volna, elvégre a nyugati part legnagyobb városa, Hollywood miatt Amerika egyik legfontosabb szimbóluma, és a tenger felől sokkal könnyebben megközelíthető, mint a másik hasonló ikon, San Francisco.

Az ellwoodi támadás február 23-án történt, 24-ről 25-re virradóra pedig követte az amerikai háborús pszichózis legfurább epizódja, a Los Angeles-i csata.

A parti őrséget és a haditengerészet helyi egységeit már az ellwoodi lövöldözés után riadókészültségbe helyezték, de egészen szeptember 25-e kora hajnalig minden csendesnek és nyugodtnak tűnt. Hajnali fél háromkor aztán a radar ismeretlen objektumot jelzett az óceán felett, a várostól nagyjából 190 kilométerre. A katonaság azonnal reagált, megszólaltak a légiriadó szirénái, az egész városban áramszünetet rendeltek el, és keresőfények kezdték pásztázni az eget a támadókat keresve, hogy jó célpontot nyújtsanak a légvédelmi ágyúk személyzetének. Hamarosan újabb jelentések érkeztek repülőkről, volt, aki egyenesen egy 25 gépből álló rajt vélt felfedezni.

Az első lövést valószínűleg a Santa Monica-i légvédelmi egység adta le, kicsivel hajnal 3 után – és innen nem volt megállás, a város összes többi légvédelmi ütege is tüzet nyitott, és egy órán keresztül lőttek, hol teljesen vaktában, hol azért, mert azt hitték, látnak valamit. A tűzijáték egy órán át tartott, összesen 1443 lövést adtak le a várost védő légvédelmi ágyúk.

A légiriadónak így is volt öt halálos áldozata, ketten a nagy ijedségben szívrohamot kaptak, hárman pedig halálos autóbalesetet szenvedtek, amikor kitört a balhé. A hadsereg nem törte össze magát igyekezetében, hogy publikus magyarázatot adjon, csak szűkszavú közleményben nyugtatták meg a lakosságot, hogy vaklárma volt, nincsenek veszélyben. A háború után a japán katonai dokumentumokból kiderült, hogy ez igaz is volt, sosem jártak japán repülők Los Angeles légterében.

Hogy valójában mi történt, arra csak egy 1983-as vizsgálat adott magyarázatot. Eszerint a széljárást és szélerősséget mérő meteorológiai ballonokat észlelhette a radar és a légvédelem lövészei is, utóbbiak a fémes színű, jelzőfényekkel ellátott ballont nézhették ellenséges repülőnek éjjel, rossz látási viszonyok között. Amikor aztán elkezdődött a lövöldözés, a robbanások, füst és a reflektorok keresőfényeinek káoszában már könnyű volt ellenséget látni a valójában tök üres égboltra.

És innentől már csak két-három évtized kellett, hogy az internethajtású ufóhívő közösség is felkapja a témát, és kultikus státuszba emelje a Los Angeles Times egyik korabeli fotóját. A fénykép egyébként remekül sikerült, egy olyan pillanatot kap el, amikor vagy fél tucat keresőfény irányul az égen egy pontra, amit robbanások vesznek körül, és ahová némi fantáziával tényleg oda lehet látni egy fura repülő objektumot:

A fotó egyébként a Photoshop előtti idők kezdetleges képmanipulációs technikáival alaposan megdolgozva került be annak idején az újságba: egyszerűen festékkel segítettek rá a kontrasztra, tették látványosabbá a robbanásokat és a keresőfényeket (ezek a praktikák akkoriban elfogadottnak számítottak a sajtófotóknál). Az újság fotóarchívumának negatívjai alapján egyértelmű, hogy a fénycsóvák kereszttüzében derengő „repülő csészealj” is így került a fényképre.