Ne röhögjenek, ez igenis fontos kérdés. Ha úszott már tengerben vagy óceánban, nyilván föltűnt, hogy mennyire sós a vize; hát alaptalan lenne a feltételezés, hogy azért, mert telebőgték a szomorú halak? Persze, ez keveseknek jut az eszébe: a halak csöndesek, pislogni se szoktak, a könnycseppek pedig simán eltűnnek a tengervízben. Ki tudná szabad szemmel megállapítani, hogy sírnak-e? Főleg, hogy a halak bizonyítottan tudnak ásítani, böfögni és köhögni is – akkor miért pont a sírás maradna ki a repertoárból?
Szerencsére nincs szükség spekulációra, ha vannak megismerhető tények. Steve Webster, a Monterey Bay Aquarium nyugalmazott tengerbiológusa elmagyarázta, hogy a sírás egy érzelmi reakció, ami főleg a kifejlett aggyal rendelkező emlősökre jellemző. Hogyne, a halak is lehetnek szomorúak, főleg ha hegyes vashorgokkal kirángatják őket az éltető közegükből – de sírni akkor sem tudnak. Mert nem elég fejlett hozzá az agyuk.
Webster szerint a sírásra képes élőlények öntudatosak, akik reagálni tudnak a múlt eseményeire, következtetni tudnak rá, hogy mi fog történni a jövőben, és más felismerhető kognitív képességeik is vannak. A halak nem ilyenek, mert hiányzik belőlük a cerebrális kortex, vagyis az agykéreg; ezek szabályozzák a kognitív funkciók működését. És technikai szempontból sincs szükségük könnyekre, mert állandóan vizes közegben úszkálnak.
Na és mi a helyzet a bálnákkal? Elvégre ők kifejlett agyú emlősök, akárcsak az okosnak tartott delfinek; ők is a tengerben élnek; bizonyíthatóan vannak könnymirigyeik; és a bálnák énekét több mérföldnyi távolságból is hallani lehet. Minden feltétel adott lenne, hogy sírjanak, ha szomorúak, de nem tudjuk, hogy a bálnabőgéssel mire reagálnak. Azt igen, hogy meggyászolják az elveszett társaikat, és ilyenkor néha dalra fakadnak – de könnyet ilyenkor sem ejtenek. Mert könnymirigyeik ugyan vannak, de könnycsatornáik nincsenek; a mirigyek csak arra szolgálnak, hogy zsíros folyadékkal vonja be a szemüket, és ne menjen bele a szennyeződés.