Úgy tűnhet, hogy a drónok tipikusan XXI. századi haditechnikai eszközök. Ennek nyilván az az oka, hogy az amerikai hadsereg 2001. szeptember 11-e után, az iraki háborúban állította rendszerbe a ma is használt csapásmérő drónokat. A General Atomics MQ–9 Reapere, vagy a Northrop Grumman X–47B-je a pilóta nélküli harci gépek új generációját hozta el.

De a drónokat nem George Bush kezdte el használni az iraki háborúban, hanem Franklin Delano Roosevelt elnök – a második világháborúban. Igen, az 1940-es években.

Delmar Fahrney, az amerikai haditengerészet korvettkapitánya az elsők között volt, akik rájöttek, hogy távvezérlésű repülőgépekkel nem kellene kockára tenni a pilóták életét. Fahrney három tervezői csoportot (Special Task Air Groups, STAG) állított fel, hogy építsenek távvezérlésű gépeket, és vessék be őket a csendes-óceáni hadszíntéren.

A program 1942-ben indult. Mivel a haditengerészet bizalmatlanul fogadta az új kezdeményezést, alapfeltétel volt, hogy a drónoknak minél olcsóbbnak kellett lenniük. A tervezők ezért az Interstate Aircraftet bízták meg a gyártással. A gépek törzse préselt falemezből készült; ezeket a Wurlitzer (igen, a zenegépgyártó) készítette, a szükséges fémcsöveket meg a bicikligyártó Schwinn. A drónok leszerelhető pilótafülkét is kaptak, így szükség esetén pilóták is vezethették őket.

A TDR–1 névre keresztelt kétmotoros drónokat rádió-távirányítással vezérelték egy TBM Avenger torpedóbombázó fedélzetéről. Hogy ezt megtehették, abban nagy szerepe volt az akkoriban még újdonságnak számító RCA televízióknak. A drónok orrára szerelt kamera továbbíthatta a képet a zöld alapszínű, nagy kontrasztú képcsöves tévékre, amiket az Avenger hátsó pilótafülkéjébe telepítettek. A tévék képminősége mai szemmel nézve nevetséges volt, de arra bőven megfelelt, hogy kiszúrják vele a hadszíntéren úszó ellenséges csatahajókat. És a TDR–1-et pont erre a feladatra szánták.

A TDR–1-et 1944 júniusáig pihentették; csak akkor telepítették őket a Salamon-szigetekre. A haditengerészetnek ugyancsak meggyűlt a baja a gépekkel, mert a trópusi éghajlat gyakran összezavarta a vezérlő elektronikát. De július 30-án négy TDR–1 szállt fel, hogy lecsapjanak egy japán teherhajóra Guadalcanal partjainál. Három drón belecsapódott a hajóba; ezek közül kettő robbant föl a tervek szerint. Ez meggyőzte a haditengerészet képviselőit Pearl Harborban, akik engedélyezték a további műveleteket.

A következő hónapokban a drónok, ezek az emberáldozat nélküli amerikai kamikazék több légvédelmi támaszpontot, hidat, világítótornyot és teherhajót támadtak meg. A gépeket vezérlő pilóták többnyire egyenesen a célpontoknak vezették őket, de előfordult, hogy kioldották a magukkal cipelt ezerkilós bombákat is.

A TDR–1 nem volt az a kimondott sikertörténet. A 46 rendszerbe állított gépből 15 lezuhant, mielőtt elérte volna a célpontot; a megmaradtaknak nagyjából a fele jutott olyan közel a célpontokhoz, hogy kárt okozzanak bennük. 1944 októberére a haditengerészet ki is vonta őket a forgalomból. A STAG-eket feloszlatták, a megmaradt gépeket szétszerelték. Az egyetlen megmaradt példány a penascolai National Naval Aviation Museumban pihen. 

(A cikk az Air & Space magazin írása alapján készült.)

Borítókép: Egy  TDR–1-es egy floridai repülési múzeumban. fotó: Greg Goebel