Azt csaknem minden kisiskolás megtanulja még alsó tagozatban, hogy hazánkban alapvetően kétféle madárfaj él: a költöző és a telelő madarak. A fehér gólya, a magyar folklór kedves madara az előbbiek közé tartozik, ezért nyár végén csapatokba gyűlik és délre vándorol, majd tavasz elején visszatér, hogy nálunk költsön és nevelje utódait.

Hogy miért telel Afrikában a fehér gólya, tudja is mindenki: jön a hideg, kevesebb a táplálék, érdemes hát délre vonulni. Felmerül viszont a kérdés: ha annyival jobb Afrikában, miért nem maradnak ott a gólyák (és más költöző madarak) egész évben? A rövid válasz: igazából nem is idevalósiak, csak szaporodni járnak vissza. A hosszabb választ a Magyar Madártani és Természetvédelmi Egyesület (MME) szóvivőjétől kaptuk.

“Egész messzire kell visszamenni az időben, hogy ezt a kérdést megválaszolhassuk. Tízezer évvel ezelőtt, a legutolsó jégkorszak vége felé, a jégtakaró visszahúzódása után a ma nálunk fészkelő madarak jelentős része nem itt élt a Kárpát-medencében, így tudományos szempontból a fehér gólya sem európai faj. Költeni nálunk költ ugyan, azonban az évenkénti kis jégkorszakot (azaz a telet) nem tudja kezelni, ezért az év jelentős részét, több mint felét nem Magyarországon tölti, hanem vonulással, illetve afrikai teleléssel” – mondta Orbán Zoltán.

Táplálékhelyzet itt és ott

“Hogy miért repülnek el tőlünk Afrikába a gólyák, az alapvetően egyértelmű: nem azért vonulnak, mert fáznak, hanem mert nincs elegendő táplálék a téli időszakban. Egy magevő madárnak könnyebb a helyzete, ahogy a téli álmot nem alvó rágcsálókra vadászó ragadozóknak is, ők télen is találnak táplálékot. A főként rétekhez, vizes élőhelyekhez kötött, javarészt rovarokkal, kisebb kétéltűekkel, hüllőkkel táplálkozó gólyák a hideg tél beállta előtt kénytelenek délebbre húzódni. De előre kell bocsátani, hogy az elmúlt évtizedekben ebben is változást kezdünk megfigyelni, valószínűleg a globális felmelegedés miatt: évente egyre több gólya marad hazánkban, az utóbbi években már két-három tucatra tehető azon madarak száma, amik az itt maradás, az áttelelés mellett döntenek. Ez számunkra azért érdekes, mert jól érzékelhetővé teszik az evolúció működését, azt, hogy a faj egyes egyedei miképp alkalmazkodnak a változó körülményekhez.”

Hogy kell ezt elképzelni? Ha egy adott populációt vizsgálunk, azt láthatjuk, hogy vannak köztük olyan felfedező hajlamú, kockázatvállaló, próbálkozó egyedek, amik a többiekétől eltérő viselkedésükkel segítenek a fajnak mint egésznek megváltozni, például új élő-, költőhelyet találni. Ezt figyelhetik meg most a biológusok az áttelelő gólyák esetében: ha elpusztulnak, akkor zsákutcát jelent a viselkedésük, de ha olyan mértékben változik a klíma, hogy a teleléssel próbálkozó egyedek életben maradhatnak, akkor az új viselkedésmintát át tudják adni utódaiknak, és ezzel a faj feszegetni tudja a határait. Mivel a vonulás is kockázatos, az áttelelés is kockázatos, a kísérletező egyedek tulajdonképp azt mérlegelik, hogy melyik választással van nagyobb esélyük a túlélésre.

Mivel a fajnak mint egésznek is az a célja, hogy túléljen, azaz hogy minél több utód szülessen, ezért nem maradnak a gólyák Afrikában és vállalják inkább a kockázatos utat az európai költőhelyekre.

Azért nem tudnak költeni Afrikában, mert az ottani táplálékbázisra óriási a versengés. Míg Európában a madarak közt csúcsragadozónak számítanak, az afrikai élőhelyeken iszonyatos mennyiségű konkurens állatfajjal kell versenyezniük a táplálékszerzésben

– vázolta Orbán Zoltán az afrikai viszonyokat.

Felmerült korábban olyan elmélet is, hogy azért költenek nálunk, mert nyáron itt hosszabbak a nappalok, tehát, amikor nekik szaporodási idejük van, tovább tudnak világosban táplálékot gyűjteni. Orbán Zoltán szerint ez lehet tényező, de semmiképp nem kizárólagos, mivel például Dél-Afrikában, ahová sok gólya vonul telelni, körülbelül ugyanolyanok a fényviszonyok, mint nyáron nálunk, és a gólya sem gép, nem tud egy nap 18 órát folyamatosan vadászattal tölteni, a reggeli és délutáni aktivitási csúcsok között az etető madaraknak is pihenésre van szüksége.

Hogy mennyire magyar madár a gólya, mennyire része a magyar népi identitásnak, természetesen nem a biológusok tiszte eldönteni, de a madarak viselkedéstanával foglalkozók adhatnak némi rálátást, hogy miképp alakult így. “A legerősebb gólyaállományok Lengyelországban, illetve Spanyolországban költenek. Nálunk talán azért annyira kedvelt madár, mert rendkívül látványos volt az urbanizációjuk. A kárpát-medencei megtelepedésüket jelentős mértékben segítette az emberi tevékenység, a szántók, legelők terjedése, az erdős területek csökkenése, ami remek élelemforrásokat nyitott számukra.”

A mezőgazdaság elterjedésével aztán elég nagy tempóban be is költöztek a lakott területekre is, leginkább a falvakba. Első hullámban a gémeskutakra, kéményekre rakták nagy fészkeiket, majd jött a második nagy költözési hullám a villanyoszlopokra. “Joggal feltételezhetjük, hogy azért kedves madara a magyar népnek a gólya, mert roppant feltűnő, látványos, nagy vadmadár, ami gyakorlatilag velünk együtt él. A földből élő parasztok, akik a hosszú tél végén már nagyon várták a tavaszt, örültek a gólya megjelenésének, ami látványos jele volt a tél végének. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy két nemzeti ünnephez – március 15 és augusztus 20 környéke – is köthető a megjelenésük és a távozásuk, érthető, miért érezzük annyira hozzánk közelállónak a gólyákat.”

Nyitókép: Egy jordániai szemétlerakónál megpihenő, délre tartó gólyacsapat (Menahem Kahana/AFP)