Az északi és déli sarkok felfedezésének történelme tele van hihetetlen kalandokkal, elképzelhetetlen kockázatvállalással, emberfeletti erőfeszítéssel, végletekig feszített drámával és szívszorító tragédiákkal. A halállal végződő expedíciók listája meglehetősen hosszú, a kudarcok okai ugyancsak oldalakat töltenek meg, de Salomon August Andrée, a stockholmi találmányi hivatal mérnöke, az első svéd ballonrepülő története talán a legfurcsább mind közül.

A 43 éves Andrée és két társa, a 25 éves Nils Strindberg és a 27 éves Knut Frænkel nem voltak igazi tapasztalt felfedezők. Expedíciójukat a mérnök Andrée feltevésére alapozva szervezték meg, miszerint hidrogénnel töltött légballonnal képesek lesznek elsőként elérni az Északi-sarkot. Azt tervezték, hogy a sarkkörön túlról, a Spitzbergák szigetcsoport egyik tagjáról, a Danes-szigetről felszállva léghajóznak majd a szelek szárnyán az északi félteke legészakibb pontjáig, hogy aztán Kanadában vagy a cári Oroszországban kössenek ki.

Egy fura sas

A Sas (Örnen) névre keresztelt speciális légballont Párizsban, az elismert francia léghajózó, Henri Lachambre műhelyében csináltatta a svéd aviatikus. A húsz méter átmérőjű, háromrétegű lakkozott selyemből varrott ballon várakozásai szerint képes lett volna a legnagyobb hidegben is repülni, megtartani a bele töltött gázt, és hordozni a körülbelül háromtonnányi felszerelést. Andrée további újítása az volt, hogy három hosszú és nehéz – egyenként több száz kilós – kötelet lógatott volna le a kosárból a jégre, hogy azok segítségével irányítsa a ballont. Andrée elképzelése az volt, hogy a szeleknek kiszolgáltatott, alapvetően irányíthatatlan légballont a kosárból lelógatott, jégen súrlódó kötelek képesek olyan sebességre lassítani, hogy kis vitorlákkal irányítani lehessen. Saját bevallása szerint ezt a technikát sikerrel tesztelte korábbi repülései során, akár 27 fokos eltérést is elérve az uralkodó széliránytól. Tapasztalt francia és német léghajózók kételkedtek Andrée találmányának működőképességében, de a kritikus hangok nem tántorították el őt. A ballonhoz külön hangárt is építettek a szigeten, hogy az indulás helyszínén töltsék meg hidrogénnel azt az expedíció startja előtt.

Andrée terve komoly nyilvánosságot kapott az Északi-sarkért folytatott versenyfutásban Norvégia mögött lemaradt Svédországban. Az egész nemzet odavolt érte, a svéd kormány és maga Alfred Nobel is támogatta anyagilag a felfedezők tervét, úgyhogy semmiféle akadály nem gördült annak megvalósítása elé. A tudományos újdonságokért és kihívásokért nagyban lelkesedő korszakban kevesen kérdőjelezték meg a terv kivitelezhetőségét, a hurráoptimizmus, az expedíció üzleti kiaknázása (ajándéktárgyak, játékok miegyebek gyártása forgalmazása) volt inkább jellemző.

Pedig gyanakodhattak volna, hogy valami nem stimmel Andrée tervével, amikor 1896-ban az első indulási kísérlet kudarccal végződött. A kijelölt időpontban az uralkodó szélirány kitartóan déli volt, és hiába álltak készen, hiába töltötték fel hidrogénnel a léggömböt, csak nem akart sehogy sem északira fordulni. Végül nem volt más választásuk, lefújták a startot, összecsomagoltak és hazamentek. Ekkor egyébként még Nils Gustaf Ekholm meteorológus volt a csapat tagja, neki voltak egyedül kételyei a várható sikerességgel kapcsolatban, és miután saját számításai alapján rájött, hogy a ballon nem zár eléggé légmentesen, folyamatosan szivárog belőle a hidrogén a varrás mentén, így a tervezett 30 nap helyett csak 17 napig képes a levegőben maradni, inkább kiszállt a buliból. A rossz sajtóvisszhangtól tartó Andrée azonban ekkor sem visszakozott, a kritikus Ekholm helyére a fiatal mérnököt, Knut Frænkelt választotta a jelentkezők közül.

Nem volt esélyük

A második startot 1897 nyarára tűzték ki. A szelek kedvezőek voltak, így július 11-én a felszállás mellett döntöttek. Az események láncolata ettől kezdve nyílegyenesen a tragédia felé tartott.

A ballon a tartókötelek elvágása után lassan emelkedett, és kisodródott a tenger fölé. A három, kormányzáshoz tervezett, több száz méter hosszú, földön vonszolt kötél viszont olyan erővel tartotta vissza a ballont, hogy a kosár a víznek csapódott. Az expedíció tagjai 210 kilogramm ballasztot kidobtak a fedélzetről, hogy emelkedésre bírják léghajójukat. A teljesen összegabalyodott kormányzókötelek közül kettő végül leszakadt, ezzel viszont még 530 kilogrammnyi súlyt vesztett a ballon, aminek következtében rögtön 700 méteres magasságig röppent. A helyzet ekkor így állt: a felfedezők egy teljesen irányíthatatlanná vált, ballasztjai híján instabil ballonon sodródtak előre olyan nem tervezett magasságban, ahol az alacsonyabb légnyomás miatt gyorsabban kezdett szökni a hidrogén a hidegben megdermedő varrás sok millió apró lyukain.

Az egyetlen józan választás ekkor az expedíció leállítása lett volna, azonnali kényszerleszállással és hazatéréssel. Andrée azonban tovább kergette álmait, folytatta az utat. Léghajója tíz és fél órán át bírta a magasban, majd még fokozatosan ereszkedve csaknem két napig hánykolódott összevissza, gyakran a jeges víz felszínén vonszolva maga után a felfedezők kosarát. Végül július 14-én a 83. szélességi fok közelében landoltak, több száz kilométerre a kiindulási helytől.

Mivel felszerelésük volt elegendő, megpróbáltak valahogy hazakeveredni. Az ősszel zordra forduló sarki viszonyokra, a gyalogos haladásra felkészületlen trió szenvedése csaknem négy hónapig tartott. Október 6-án eljutottak ugyan Kvitøya szigetéig, de ott végül két hét alatt utolérte őket a végzet. A feltételezések szerint a sarki hideg, illetve a visszaúton elfogyasztott félig nyers jegesmedvehús parazitái okozták halálukat. Hevenyészett táborukat csak 1930-ban fedezték fel, ekkor tudta meg Svédország, hogy mi is történt a 33 évvel korábban nyomtalanul eltűnt csapattal. Történetüket, amiből regény és film is készült, a balszerencsés felfedezők jegyzeteiből és öt tekercs fotónegatívból tudta többé-kevésbé rekonstruálni az utókor.

Az életében nemzeti hősként ünnepelt, a hazafiasság és férfiasság szimbólumának tartott Salomon Andrée megítélése jócskán megváltozott a tragédia óta eltelt idő alatt, manapság leginkább a századforduló nacionalista bajkeverőjének, manipulátorának látják, aki magával rángatott két fiatalt is a józan ésszel előre megjósolható balvégzetébe.