A mai Norvégia különböző felállásokban már 1397 óta egy korona alatt működött egyik-másik skandináv szomszédjával, egészen 1905-ig. Ekkor a svéd-norvég perszonálunió felbontása után kikiáltották a ma is tartó függetlenségüket, amelyet elsöprő többségű népszavazással meg is erősítettek.

A két ország békében vált el, a Storting, vagyis a norvég parlament 1905 júniusában hozott döntést a függetlenségről, II. Oszkár svéd király pedig októberben le is mondott a norvég trónról. Ezután megkezdődött a norvég királycasting. A kormány által létrehozott jelöltállító bizottság több európai királyi ház sarját is számításba vette, végül Károly dán herceg mellett döntöttek.

Károly 1872-ben született Dániában, VIII. Frigyes dán király és Svédországi Lujza dán királyné gyerekeként. Több tényező is mellette szólt: skandináv származása, sőt norvég ősei miatt nem volt idegen tőle a norvég kultúra; felesége (Eduárd walesi herceg lánya, Matild) révén mégis rokoni szálak fűzték a brit királyi családhoz, ami jól jöhetett egy frissen függetlenné vált királyságnak; 1903-ban született fia, Sándor herceg révén már az utódlása is jó eséllyel előre biztosított volt.

Károly viszont csak egy feltétellel vállalta a melót: a korabeli társadalmi vitákra ráérezve népszavazást akart arról, hogy a norvég emberek továbbra is királyságban élnének-e, vagy inkább köztársaságra váltanák az államformát – utóbbi esetben nyilván nem látta volna biztosítva a támogatottságát. Miután nagy többséget (79 százalékot) kapott a királyság, Károly elfogadta a felkérést, és már az év novemberében királlyá választották, amivel 508 év után lett Norvégia első önálló uralkodója, VII. Haakon néven. A koronázását 1906 júniusában tartották.

Már a népszavazásból látszott, hogy Károly komolyan gondolja ezt a norvég uralkodós dolgot, de a megválasztása utáni lépéseivel is igyekezett beleállni a történetbe. Királyi névnek például azt a Haakont vette fel, amelyet utoljára a középkorban viselt norvég uralkodó; később pedig a fiának is a hasonlóan patinás Olaf nevet adta.

Emellett igyekezett elmélyedni a helyi kulturális hagyományokban és megismerni Norvégiát. A saját trondheimi koronázására például vonattal, lovon, kocsin és hajón utazott a feleségével, de később is gyakran járták az országot. A nemzeti sportnak számító síelésbe is beletanult. És mindenekelőtt királyi mércével szerényen élt, ami már csak azért se volt elhanyagolható, mert akkoriban maga Norvégia se számított még tehetős országnak.

A népszerűségét azonban főleg az határozta meg, hogy minden körülmények között kitartott az alkotmány és a demokrácia mellett, és komolyan vette, hogy nem szól bele a kormány ügyeibe. A második világháborúban, a semlegessége ellenére a németek által megtámadott országban pedig egyenesen a független Norvégia szimbólumává vált a semlegesség melletti kiállásával.

VII. Haakon 1957-es haláláig uralkodott, őt V. Olaf néven a fia követte a trónon. Az ország jelenlegi uralkodója pedig Haakon unokája, az 1991-ben megkoronázott V. Harald.