Furcsa, nem? Itt élünk ezen a bolygón úgy 3,8 milliárd éve (már ha az első élő sejtek megjelenésétől számítjuk), és az emberiség kozmikus expanziójának csúcsteljesítménye nem az, hogy élő embert juttatott a Marsra, hanem hogy hullát juttatott a Holdra. Ha a Kozmosz Fantasztikus Könyveken nőttünk föl, bánkódhatunk miatta, hogy így alakult, pedig nincs ebben semmi meglepő. Hogy lenne elvárható a trehány emberiségtől, hogy népesítse be a környező bolygókat, miközben még a sajátját sem tudta fölfedezni?

A gőzhajó feltalálása felgyorsította azt a több évezrede tartó folyamatot, hogy a világ felderítetlen területei rákerüljenek a világtérképre. De ez csak a felszínre vonatkozik, a mélyre már nem: az óceánok 95 százaléka máig felderítetlen.

Hogy az űrkutatásra mégis többet költünk, mint az óceánkutatásra, annak praktikus okai vannak. Az űrhajózás temérdek erőforrást kíván: pénzt, szakértelmet, évekig tartó tervezést. De az űrbe egyszerűen könnyebb feljutni, mint a tengerfenékre. Megfelelő védőruhában ugyan 300 méter mélyre is lemerülhetünk, de az óceánok átlagos mélysége 4260 méter – oda viszont a nyomás miatt nem ereszkedhetünk. A hosszan tartó kutatásnak további természetes akadálya, hogy az embernek szüksége van fényre a túléléshez, ami az óceán mélyén nincs, az űrben viszont van.

Bár az óceánok viselkedése mindannyiunkat érinti – a belélegzett levegő minőségétől az időjárásig mindenre hatással van –, a nyílt vizekkel kapcsolatos ismereteinket elsősorban sekély vizekben szereztük, és fogalmunk sincs, hogy mi rejlik a tengerek mélyén.

Mindez nem azt jelenti, hogy senki nem foglalkozik óceánkutatással. Az egyetlen hivatalos szervezet, akik tervszerűen foglalkoznak a mély vizek feltárásával, a National Oceanic And Atmospheric Administration. A munkájuk nem abból áll, hogy elindulnak véletlenszerű irányba egy tengeralattjáróval: tervszerű, szisztematikus feltárást végeznek, miközben vegyi, biológiai, archeológiai és geológiai kutatást folytatnak.

Az óceánkutatásnak további akadálya, hogy nemcsak nehéz, hanem unalmas is. Az űrben mindig van valami látnivaló, a vízben alig száz méter a látótávolság. Legfeljebb szonárral lehet tájékozódni, hogy valami fogalmunk legyen az alattunk húzódó tengerfenékről, de ennek is megvannak az akadályai – például összezavarhatja a szonárral tájékozódó állatokat. Az ő tanulmányozásuk ugyan minden biológust felcsigázna, de ezek az élőlények ritkán érik meg az utat a felszínig: a szervezetük jóval nagyobb nyomáshoz van szokva a tengerfenéken, így már útközben elpusztulnak, ha ki akarják halászni őket.

A mély vizekkel kapcsolatos ismereteink ezért is korlátozottak: nagyon kevés átfedés van a táplálékláncban az óceán mélyén és a sekélyebb vizekben élő tengeri állatok között. Mondjuk ez talán nem is akkora baj. Ha egy ilyen tintahal önök elé lebegne a horvát tengerben, valószínűleg akkor se rémülnének meg jobban, ha az űrből lebegve érkezne ide:

Az óceánkutatás legnagyobb akadálya az, hogy a Nemzetközi Űrállomáson könnyebb lakható feltételeket tekinteni egy állandó expedíciónak, mint a tenger mélyén. Ma nem áll rendelkezésre az a mérnöki tudás és nyersanyagmennyiség, ami egy állandóan lakható mélytengeri bázis kiépítéséhez kellene. Egy holdbázis ehhez képest annyira lenne bonyolult, mint felverni egy sátrat.