Vallás és tudomány viszonyával kapcsolatban a bonyolultabb filozófiai, teológiai vagy tudományelméleti kérdések helyett gyakran szokták anekdotisztikus életrajzi sztorikkal megfogni a lényeget, legalábbis megpróbálni, azt, amit a próbálkozók éppen annak tekintenek. Galilei elítélése, Einstein hite, nagy tudósok váratlan megtérése, a vallás béklyóit levető ateista zsenik: a vallásos/ateista tudományos példabeszédek külön zsánert alkotnak, a sztorik városi legendaként önálló életre kelnek, többnyire függetlenül attól, hogy mennyi a valóságalapjuk.

Mint Darwinnál. Az evolucionista elmélet megalkotóját ugye még másfél évszázad után is szokták az egyház ősellenségének ábrázolni, és vannak helyek, ahol a tudományban tényként kezelt evolucionizmus az iskolákban csak egy választható opció, csakúgy, mint a kreacionizmus. Ez az éles Darwin kontra Biblia beállítás már csak azért is érdekes, mert a mainstream katolikus teológiának rég nincs már olyan nagy baja a darwini elmélettel, a bibliai teremtéstörténetet többnyire allegorikusan értelmezik, az ember fokozatos kifejlődését a főemlősök közül nem vitatják – igaz, a kreacionista fundamentalizmus jellemzően nem is a katolikusságból nő ki.

Darwinnal kapcsolatban az egyik visszatérő fundamentalista toposz, hogy az angol tudós a halálos ágyán megtért, talán még vissza is vonta a tanait – lám, végső határhelyzetben a gőgös tudomány kénytelen visszavonulót fújni. A történettel csak egy baj van: az, hogy minden jel szerint ez sem több városi legendánál. A keletkezéstörténete elég pontosan rekonstruálható: a sztori először 1915-ben bukkant fel egy bostoni evangéliumi keresztény magazinban, Darwin állítólagos pálfordulását pedig egy Lady Hope néven térítő, eredetileg Elizabeth Cottonként anyakönyvezett buzgó hölgy jegyezte le – a szándék szerint bizonyára Krisztus nagyobb dicsőségére, de csekély tudományos szigorral, a megtérést ugyanis a három évtized utáni (Darwin 1882-ben halt meg) bejelentésen kívül semmi nem támasztja alá.

A sokszor megcáfolt legendánál azonban érdekesebb ennek az ellenpárja. Ez azzal kapcsolatos, hogy Darwinnak miért kellett volna egyáltalán megtérnie a halálos ágyán – vagyis mikor hagyta el a hitét. Ezzel kapcsolatban a közkeletű nézet, hogy Darwin természettudományos kutatásaival összefüggésben fordult szembe a vallással.

Darwin ugyan keresztény szempontból valóban hitehagyónak nevezhető, hiszen vallási nevelése után fokozatosan eltávolodott az egyháztól. Ez azonban később történt, és nem sok köze volt a tudományos munkájához – Darwin fő műve éppenséggel „teista” volt, A fajok eredetében Istennek is megvolt a maga helye.

1831-ben megkezdett világkörüli útján Darwin még rendes kereszténynek tűnik, sőt, több akár istenélménynek is mondható pillanata van: a brazíliai esőerdőben, majd a tűzföldi indiánokat látva, és Chilében, ahol egy pusztító földrengésből való megmenekülését érzi csodálatosnak. De a Beagle fedélzetén megtett öt éves út során gyűjtött adatok feldolgozásából több mint húsz év után, 1859-ben megjelent A fajok eredete sem kívánt „istentelen” lenni. A „teremtés” és szinonimái száznál is többször olvashatók a műben – miközben az „evolúció” terminusa  itt még egyáltalán nincs jelen.

Darwin persze érzékelte a „veszélyt”, hogy természettörténeti munkája potenciálisan mit jelent a hagyományosan értelmezett keresztény hitre nézve. De retorikája nem csak óvatosság volt. A jelek szerint valóban azt gondolta, hogy elmélete összeegyeztethető a vallással. A csodák Istene helyett persze nála sokkal inkább a természeti törvényeken keresztül ható, a közkeletű (és Darwin idején már bevett) hasonlat szerinti „hatalmas órásmester” állt, az isteni törvények pedig a természetes kiválasztódás révén érvényesülnek. Mint A fajok eredete legutolsó mondata írja:

„Felemelő elképzelés ez, amely szerint a Teremtő az életet a maga különféle erőivel együtt eredetileg csupán néhány, vagy csak egyetlen formába lehelte bele, és mialatt bolygónk a gravitáció megmásíthatatlan törvényét követve keringett körbe-körbe, ebből az egyszerű kezdetből kiindulva végtelenül sokféle, csodálatos és gyönyörű forma bontakozott ki – és teszi ma is.”

Pedig eddigre a személyes hite már igencsak megrendült. A fordulat negyven éves korában, családi tragédiák hatására jött el: apja halála, majd lánya elvesztése okozott olyan fájdalmat számára, hogy egyre inkább elutasította a kereszténységet. Bár a személyes istenképet sokáig ezután is megőrizte, fokozatosan az egész vallástól eltávolodott. Az 1871-es Az ember származása című művéből az isteni teremtésre való utalások már eltűntek, idős korára pedig már nyíltan agnosztikusnak mondta magát.

Megtérni, amennyire tudjuk, soha nem tért meg. De ez az evolucionizmus érvényességére nézve ugyanúgy nem is jelentett volna önmagában semmit, mint ahogy az sem akadályozta meg a modern élettudományokat forradalmasító összefüggések felismerését, hogy ezeket egy „teista”, Istenben hívő ember tette.

(Borítókép: Peter Macdiarmid / Getty Images Hungary)