A kutya az ember legjobb barátja, és ha az embernek éppen háborúzni szottyan kedve, egy igazi jó barát ebben is segíti. Ennek megfelelően különféle háborúkban már vagy 3000 éve használnak harci kutyákat a hadseregek, persze főleg járőrök és felderítők segítésére, de a lőfegyverek elterjedése előtt a gyilkolásra idomított, nagy testű harci kutyák előfordultak a harctereken is. Az alkalmazásuk a mai napig megszokott, az Oszama bin Ladent likvidáló Navy Seals-kommandó is vitt magával egy különlegesen kiképzett belga juhászkutyát. A legkülönlegesebb katonai kutyáknak viszont minden bizonnyal a második világháború ejtőernyősei számítanak.

Több ezer méter magasról kiugrani egy repülőgépből, abban bízva, hogy pár perc szabadesés után majd megfog az ernyő, és épségben érünk földet, igényel némi bátorságot, főleg, ha az egészet odalentről légvédelmi ágyúzás is kíséri. El lehet képzelni, mennyire egyszerű volt kutyákat kiképezni erre. A britek 1944 elején, a partraszállásra készülve határozták el, hogy a 13. ejtőernyős zászlóaljat kutyákkal erősítik meg. A terv az volt, hogy a Normandiába átdobott kutyák majd felderítési feladatokban, aknamezők kiszagolásában és hasonlókban segítenek. A zászlóalj egyik káplárja, Ken Bailey állatorvosnak tanult a háború előtt, így rábízták a kutyák kiképzését. Bőven volt honnan válogatnia: az angolok már 1941-ben kihirdették, hogy az élelmiszerhiány elkerülése végett a lakosság legyen szíves ne pazarolni, és a hobbiból tartott háziállatokat vagy altassák el, vagy szolgáltassák be a hadseregnek (a sok százezer állat pusztulásával járó felhívásról itt írtunk bővebben).

A kiképzés során először a földön furikáztak körbe-körbe a kutyákkal egy reptéren, hogy hozzászokjanak a propellerek zajához, aztán megjáratták őket fenn a levegőben is, és közben kiválogatták a dolgot a legnagyobb nyugalommal bírókat. Ezzel a kutyák hagyományos kiképzést is kaptak, külön odafigyelve arra, hogy minél szorosabb kötődés alakuljon ki az új gazdájukkal. Az ugrásokhoz a kutyák egy eredetigeg biciklik ledobásához használt ejtőernyőt kaptak (igen, a briteknek voltak ejtőernyős biciklis katonáik is), és felszállás előtt étlen-szomjan tartották őket, hogy aztán odafenn maguktól ugorjanak a gazdájuk után. Aki erre egy jó kilós húsdarabbal is motiválta a kutyát, amit az odalenn aztán a landolás után jutalomból meg is kapott. A feljegyzések szerint a kutyák aránylag jól bírták az ejtőernyőzést, sőt, egy idő után akadt, amelyik láthatóan élvezte is.

A D-nap előestéjén aztán, amikor a 13. zászlóalj ejtőernyőseit ledobták Normandiában, a kutyák is megízlelték az éles bevetést. 20 emberre egy kutya jutott a csapatban, és a korabeli beszámolók szerint óriási segítséget jelentettek később, az aknamezők felderítésével, a közeli német csapatok kiszagolásával. A háború után többet is kitüntettek közülük, és amikor végül elpusztultak, katonai tiszteletadással temették el őket.

Az angolok mellett az amerikaiak is alkalmaztak ejtőernyős kutyákat a világháborúban, de ők nem harcban vetették be őket. Épp ellenkezőleg: mentőkutyákat és szánhúzó kutyákat képeztek ki ejtőernyős ugrásra, hogy a Grönland felett húzódó északi légifolyosón balesetet szenvedett vagy kényszerleszállt repülők legénységeinek kimentésében segítsenek. Később, amikor a szinte bárhol leszállni képes helikopterek elterjedtek, az ejtőernyős mentőkutyák is kimentek a divatból.